Csernobil óta eltelt több mint harminc év, lassan szembe kellene nézni azzal, hogy mi is történt akkoriban. Ez minden területre igaz lehet! Az akkori politikai vezetés vizsgálatára, a Polgári Védelem Országos Parancsnokságának a szerepére, az orvostudományra, a népegészségügyi kutatások eredményeire, az egészségügyi közellátás tapasztalataira, az atomenergia stratégiai átértékelésére, a jogi felelősség és az anyagi kártérítések kérdésére. Természetesen nem volt elvárható a szerzőtől és a jelen könyvtől, hogy a felsorolt – manapság még eretneknek számító – kérdésekre minden területen egzakt válaszokat adjon. Azonban a polgári védelem országos vezetésének akkori szerepét már lehetne árnyaltabban, a valóságnak megfelelően bemutatni, mert csak abból tanulhatnak az utódaink. A korabeli politikai vezetés, a proletár internacionalizmus elvakult szemellenzője miatt, no meg a Moszkva iránti hűségtől átitatva, szemrebbenés nélkül vezényelt ki országszerte százezreket az 1986. év május elsejei felvonulásokra a településeinken. A nukleáris katasztrófa után öt nappal! A polgári védelem felső vezetése ez ellen nem tett semmit, holott ismerte a sugárszennyezettség különböző értékeit az 1963-tól működő Országos Sugárfigyelő és Jelzőrendszer [1] (OSFJR), közismert nevén a SUFI, ma OSJER rendszer adatai alapján. Ez annál inkább is így volt, mert a működtetésében is részt vett.

Jól szemlélteti ezt a hozzáállást az akkori országos folyóiratuk. A Polgári Védelem 1986. év májusi számában egy betű nem sok, annyi sem szerepel arról, hogy mi is történt, mit is kellene tenni, vagy éppen mi az, ami tilos és veszélyes. A minimum az lett volna, hogy legalább egy lapzárta utáni betétoldallal reagáljon a magyar emberek millióit érintő veszélyhelyzetre. Ez technikailag akkor is lehetséges lett volna.

A következő, 1986. év júniusi szám is nagyon tanulságos. Ebben az atomerőművek reaktorbaleseteiről írnak, a végén megemlítve Csernobilt. Természetesen csak jódizotóp szabadult ki, az is gyorsan bomlik, hatása elenyésző. Idézzük: „Összességében a reaktorbaleset következtében kiszabadult radioaktív jód emberi szervezetre gyakorolt korai hatása is elhanyagolható, későbbi következményeinek valószínűsége csaknem kizárható.” Természetesen azt is lelkesen publikálták – itt és máshol –, hogy az április végi, május eleji nagy esők kimosták a levegőből a rádioaktív szennyeződést, minden rendben. Igaz a legelőkre, zöldségfélékre rákerült, de idézzük ismét a megnyugtató sorokat: „a zöldtakarmányon tartott szarvasmarha teje a szennyezett területeken elérte a 2500Bq/l értéket is, ami a rádioaktív jód kiválasztódása miatt következett be.” Majd ezt enyhítendő jelezték, hogy a WHO által meghatározott határérték ugyan 2000Bq/l, de ezt a szintet tejek elegyítésével, magyarul más tejekkel való keverésével teljesítették, így a lakosság által bátran fogyasztható.

Nem taglalva az aláírás nélküli, tehát vélhetően szerkesztőségi cikket, a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága kézi vezérléssel szolgálta ki a magyar politikai vezetés, abbéli szándékát, hogy a nyilvánosság előtt eliminálja az eseményeket, és annak következményeit, függetlenül annak valós tartalmától, veszélyeitől, következményeitől.

A koronát erre a minősíthetetlen eseménysorra, szakmai hozzáállásra az 1986. évi júliusi szám tette föl. Ebben az akkori országos törzsparancsnok nyolc pontban dicsérte meg saját magát, és az általa vezetett szervezetet – meg természetesen az állami intézményeket, közigazgatást –, hogy milyen jól dolgoztak, helytálltak. A szóban forgó írás ironikus címe „A lakosság biztonságáért.” Egy félmondatos mentegetődzés az öndicsérettel kapcsolatban ugyan megjelenik, de ez az egyetlen erénye ennek a jeles írásnak. Azonban érdemes lett volna még mélyebbre ásni a múlt valós eseményeibe!

Még élnek azok, az akkor fiatal vagy középkorú polgári védelmi tisztek, akiket fogdafenyegetéssel próbáltak eltéríteni az általuk április 30.-án öntevékenyen, szakmai lelkiismeretből mért sugárszennyezettségi értékek nyilvánosságra hozásától. A büntetés alól úgy mentesültek, hogy egy környékbeli izotóptemető munkatársai kiszálltak az adott településre, és a mérésükkel igazolták az adataikat. Természetesen nyilvánosságra hozni azután sem lehetett. De legalább elérték, hogy szűkebb környezetükben, az adott városban, sebtében – a másnapi kötelező felvonulás előtt – fölsöpörték gépekkel az utcákat, majd az így összegyűlt port, szemetet, a város éppen akkor épülő parkjának szélén a gépekből kiöntötték. Ezek a tisztek az IH-5M típusú készülékükkel kimentek ezeket a kupacokat is megmérni, mert szerintük a nagy látogatottságú helyen nem szerencsés azt tárolni. Ismét igazuk volt, de a valós eredményeket sosem fogjuk megtudni. Elmondásuk szerint, amikor a fülhallgatójukban a radioaktív beütések már magas, kellemetlen füttyé erősödtek, olvadtak össze, akkor nem mentek közelebb a leöntött radioaktív kupacokhoz. Újabb fenyegetéseknek kitéve, azokat vállalva, azonban elérték, hogy a korábbiakban említett izotóptemető védőruhás, szkafanderes munkatársai tartályokba szedték a sugárzó szemetet és elszállították. Ebben a városban a bátor kiállás miatt ez megoldódott, de ez volt a kevés kivétel.

Érdemes lett volna tehát bátrabban kutatni, kifejteni ezt a témát. Mint ahogy érdemes lett volna a rendszerváltás éveit is jobban vizsgálni a polgári védelemnél, annak közép- és felső vezetésénél. A szakmai, jogi önállóság elvesztésének egyik fő oka az első fejezet szerkesztői lábjegyzetben már érintett kontraszelekció. Az odahelyezett vezetők és beosztottak egy részének emberi jellemhibái, gyengeségei, alkoholfüggése, a túlélésre való törekvése nem a szükségszerű, a társadalomban is végbemenő változásokat szolgálta Az újító szellemű, a polgári védelmet, annak teljesen újszerű, beavatkozó képességét javítani akaró szakembereket háttérbe szorították. Mondvacsinált ügyekkel, vizsgálatokkal zaklatatták azokat, akik jobbat, mást akartak. Olyanok kerültek magas beosztásokba, pl. megyei parancsnokságok élére, akik nem ismerték a szakmát, a rendszeresített eszközöket. Például egy fürdető-mentesítő állomást nem tudtak megkülönböztetni egy tűzoltó fölszereléstől. Tömegével voltak olyanok, akik nem rendelkeztek megfelelő szakképzettséggel, vagy nem ismerték a vezetés alapfogalmait, a védelmi igazgatásban használt törzsmunka módszereket. Képtelenek voltak hosszas előkészületek ellenére egy éves beszámoló jelentés és térkép elkészítésére. Hogyan lettek volna képesek új gondolatok, eljárások befogadására vagy egy váratlanul kialakuló katasztrófa következményeinek fölszámolására, annak vezetésére. A változások, a szakmai megújulás kimunkálásáról már nem is beszélve. Természetesen a sorok írója is ismert nagyon sok tehetséges, jól fölké szült híradó, műszaki, vegyivédelmi főtisztet, tudományos fokozattal bíró közismert kutató is volt az akkori szervezetnél. Voltak továbbá jól felkészült polgári alkalmazottak, vidéken pedig elkötelezett, nagy helyismerettel bíró lakosságvédelmi előadók. Ők együtt vitték a hátukon a szakmai feladatokat. Azonban mindezek ellenére az általános megítélés a külső és belső közvéleményben - korábbi nyelvhasználatot idézve – az volt, hogy a polgári védelem egyfajta „Rozsdatemetővé” vált. Azok gyűjtőhelyévé, akik a hadseregben vagy a polgári élet egyéb területein nem váltak be, vagy alkalmatlanok voltak. Ezek mind konkrét példák, tehát a valós helyzet feltárására való tudományos kutatásnak bőségesen adnának, adtak volna témát. Lehet, ezek a momentumok miatt is lett a polgári védelemből katasztrófavédelem, pedig a katasztrófákat nem is kell védeni, jönnek azok maguktól is. Az ide nem illő fekete humort félretéve, ezért kellett újabb 10–15 év ahhoz, hogy a rendszerváltozás előtt, és alatt a polgári védelemnél kitalált, kidolgozott új szakmai gondolatok, eljárások, újítások a katasztrófavédelem rendszerében ismét megjelenjenek. Ezért lett volna fontos ezen időszak kicsit részletesebb vizsgálata. Ez sajnos elmaradt, de legalább az igénye most megfogalmazódott.