A 18. század legjelentősebb eszmei áramlatának megjelölésére használt felvilágosodás szó a francia, általában többes számban használt Lumière(s) megfelelője. A gondolkodásmódot, sőt az élet egészét gyökeresen megújítani akaró mozgalom főszereplői saját maguk tűzték zászlójukra a világosság szót, szembeállítva azt a korábbi korszakok (középkor, a jezsuitizmus által meghatározott 17. század stb.) „sötétségével”. Kezdete nem köthető konkrét eseményhez. A különböző területeken határozott alakot öltő, ugyanabba az irányba mutató, így egymást erősítő átalakulási folyamatok eljutottak a közös fejlődés és belső megszervezettség ama pontjára, amitől kezdve már joggal beszélhetünk egységes áramlatról. A filozófiai szellem feléledése nagyjából egyidős a századdal. Az utazásokkal kitágult világkép a dolgok viszonylagosságának az eszméjét erősítette. Az ember eredeti állapotának vizsgálata az erkölcs kereszténységtől való elválasztását eredményezte. A Bibliakritika (Richard Simon Histoire critique-könyvei 1678–1693 között jelentek meg) célja az ősszöveg fellelése volt, a protestáns irányzatok az individualizmus erősödését segítették. Ezekenkívül néhány filozófus és tudós felfedezései és művei, főleg az angol Newton, a szenzualista empirista John Locke (Értekezés az emberi értelemről, Essay Concerning Human Understanding, 1690), a holland panteista etikus, Baruch Spinoza, valamint módszerét tekintve Descartes és honfitársa, Pierre Bayle (Történeti és kritikai szótár, Dictionnaire historique et critique, 1697) készítették elő ezt a „páratlan korszakot” (Goethe). A felvilágosodás a századdal véget is ért. „Zárókőnek” általában a francia forradalmat (1789) tekintik, amikor a világ megújításának eszmei előkészítése befejeződött, s a küzdelem a politikai harc síkjára terelődött.