1795 körül Jénában létrejött egy filozófusokból, írókból, költőkből, természettudósokból, teológusokból és filológusokból álló csoport. Tagjai: a filozófus Johann Gottlieb Fichte (1762–1814) és Friedrich Wilhelm Joseph Schelling (1775–1854), a költő, kritikus, irodalomtudós, fordító és szerkesztő Ludwig Tieck (1773–1853), a költő Novalis (1772–1801), a teológus Friedrich Ernst Daniel Schleiermacher (1768–1834), a kora romantika nagy teoretikusa, Friedrich Schlegel (1772–1829) és bátyja, az esztéta August Wilhelm Schlegel (1767–1845), valamint feleségeik, Dorothea és Caroline Schlegel. A társaság tagjai szoros szellemi kapcsolatban álltak egymással. Orgánumuk a Schlegel fivérek által Berlinben kiadott Athenäum folyóirat, mely 1798 és 1800 között jelent meg. Többek között itt fejtette ki Fichte misztikus tudatfilozófiáját, melynek középpontjában a szubjektum áll. A világ a szellem teremtménye: „nem-én”. Minden empirikus „én” csupán az abszolút „én”, vagyis Isten megjelenési formája, aki önmagából teremti a világot. Míg Fichte a világot túlszárnyaló ént hangsúlyozta, addig Schelling ebben az énben mint szellemben a természet-ősanya kiáradását látta. Ez a természet szerves fejlődésen megy át a csupán tetszhalott anyagtól kezdve a növényeken, állatokon és az emberen át, aki az anyagi természet legmagasabb, a szellemi természet legalacsonyabb szintjén áll. A természet-panteizmus és a világot túlszárnyaló szellem-hit kibékítése és egyesítése jelentette a kora romantika legfontosabb teozofikus és természetfilozófiai problémáját.