A század közepén szervezetten megindult a viktoriánus értékrend lerombolása elsősorban John Ruskin (1819–1900) munkásságán keresztül, aki legfontosabb írásaiban (Modern festők, Modern Painters, 1843, 1846, 1856, 1860; Az építészet hét lámpája, The Seven Lamps of Architecture, 1849; Velence kövei, The Stones of Venice, 1851–1853) a középkor ihletett dekorativitását állítja eszményként szembe az elembertelenedett viktoriánus tárgyi környezettel és üzleti morállal. Ruskin volt az, aki az 1848-ban alapított Preraffaelita testvériség esztétikai nézeteit és gyakorlatát védelmébe vette. A preraffaeliták mozgalma ideológiailag távolról sem volt egységes. A szocialista eszmék hirdetése és a középkori misztika keveredett a csatlakozó művészek világképében. Irányzatukat egységessé tette az, hogy az elcsúfított korabeli tárgyi környezettel és az akadémista festészettel a Raffaellót megelőző itáliai mesterek stílusában (innen a nevük) a háromdimenziós ábrázolási módot leegyszerűsítve egy egy síkban ábrázolt artisztikus világot állítottak szembe, amelyben a szép formának, a vallásos áhítattal keveredő erotikának és az aprólékos részletességgel kidolgozott természetábrázolásnak jutott a legfontosabb szerep. A mozgalom tematikai értelemben gyakran fordult bibliai és irodalmi előzményekhez, Shakespeare-en és Dantén kívül a romantikusok, elsősorban Blake és Keats volt látványviláguknak fontos ihlető forrása.