José Ortega y Gasset (1883–1955) hatalmas életműve a bölcselet és az irodalom határterületén helyezkedik el. Legkedveltebb műfaja a szépírói, publicisztikai, filozófiai igényességgel megírt esszé volt, tematikája a történelmi, esztétikai, irodalmi, természettudományos és szociológiai kérdések rendkívül széles körét fogja át. A német ún. „életfilozófiában” (Schopenhauer, Nietzsche és mások eszméiben) gyökerező nézeteit a razón vital (az élet értelme, a vitális értelem) filozófiája, az „én én vagyok és a körülményeim” híres alapelve hatja át, ami nem kevesebbet ígér, mint a racionális és az irracionális világlátás összebékítését, meghaladását. Az ember biológiailag meghatározott ugyan, állítja Ortega, de a történelemtől és a társadalomtól sem független entitás. Minden, amit teszünk, minden, amit ismerünk és tudunk, életünk egy bizonyos helyzetében vizsgálandó, egy bizonyos szemszögből, amely azonban sosem válhat kizárólagossá. Az egyén „belevettetett az életbe”, de mivel az idő múlásával az élet minősége is változik, befolyásolja a történelem is. Ortega rendkívül nagy hatást gyakorolt a két világháború közötti európai értelmiségre (Magyarországon elsősorban Németh Lászlóra), mert remekül megírt, jól követhető értekezéseiben köztes utat kínált a marxista ideológia és a heideggeriánus, nehezen emészthető német filozófia között. Tizenkét testes kötetre rúgó életművéből a legismertebb alkotásai: Don Quijote nyomában (Meditaciones del Quijote, 1914); A néző (El espectador, esszék nyolc kötetben, 1916–1934); Gerinctelen Spanyolország (España invertebrada, 1921); Korunk feladata (El tema de nuestro tiempo, 1923); Az „emberi” kiesése a művészetből (La deshumanización del arte (1925); A tömegek lázadása (La rebelión de las masas, 1929). A rövidebb Elmélkedés a vadászatrólt (Prólogo a „Veinte años de caza mayor” del Conde de Yebes, 1914–1943) sokan Ortega legszebb írásaként tartják számon.