Livius (Kr. e. 64/59–Kr. u. 12/17) egyfelől a cicerói historia ornata egyik első megvalósítója, másfelől a római historiographia egyik legnagyobb szintetizálója. A város alapításától (Ab urbe condita) című mű kezdete nagyjából ugyanarra az időre esett, mint amikor Vergilius befejezte a Georgicát és kezdte kialakítani az Aeneisnek a koncepcióját. Amikor Livius ezzel párhuzamosan hozzáfogott a maga folyamatos története megírásához, nem csupán az Urbs és az alapító római nép folyamatosságát igyekezett bizonyítani, miként az munkája időfelfogásából következik, hanem nyomatékkal hangsúlyozta az alapítás tényét. Kr. e. 27/25-ben újra kiadta ezt a könyvet, együtt a következő néggyel. Az első pentas (öt könyv) a romulusi alapítástól az újabb, a Camillus általi második alapításig adta elő Róma mitikus múltját. A hatodik könyvtől azután a történetíró már a dokumentálható történelemre tér át, amely magától értetődően a varrói historikonnak, azaz történeti periódusnak felel meg. Ez az időszak pedig a camillusi újjászületéstől a jelen korig tart, amikor a polgárháborúban megsemmisült Róma született újjá az új alapító, vagyis Augustus révén. Ez utóbbi neve ugyan nincs kimondva, de a mű előszava, amely egyidős lehet az első öt könyv közzétételével, vagyis Kr. e. 25-re keltezhető, az augeo „növel” ige és származékai révén szinte folyamatosan célozgat az augustusi újraalapításra. Ez utóbbi a camillusi „második kezdet” után nyilván a tertia origo (harmadik kezdet), még ha ez a munka ránk maradt könyveiben nem jelenik is így meg, hiszen az ezzel foglalkozó részek nem maradtak fent.