HVG portré

(részletek)

Földesi István

a Matáv Rt. elnöke

 

1995. április 15.

 

Apám egész családja elpusztult a háborúban, ő maga munkaszolgálatosként élte túl. – foglal össze egy fejezetet a családi almanachból a távközlési csúcsmenedzserré átképződött 46 éves diplomata. A papa 1947-től állami karriert indít, a Belügyminisztérium akadémiáján volt tanár, az ifjú Földesi így az általánost – amit egy József Attila gimnáziumi érettségi követ – már a fővárosban járja ki. A családi háttér is jó ajánlólevél: bekerül a közgáz elitképzőjébe, a nemzetközi kapcsolatok szakra. Tudását a hazai képzésen túl a moszkvai úgynevezett Arbatov-intézetben is csiszolja. Az angolszász országokra összpontosítottam – tudjuk meg, hogy már akkor volt érzéke a realitások iránt. Mindez hamar elnyeri jutalmát, mivel egy rövid 1974-es saigoni békefenntartó közjáték után máris Londonba irányítják. Egyszerűen megürült a hely, no meg nem volt egyetlen ellenzője sem a kihelyezésemnek – magyarázza, mire volt akkortájt szükség egy bizalmi funkció megszerzésekor. Öt évig attasé, aztán itthon piheg a külügy európai együttműködési főosztályán, de hamarosan irány Madrid, ahol az együttműködési konferencia delegátusa. Ez is csak feltételes megálló azonban Washington felé, ahová alig 33 évesen immár első titkárnak helyezik. Öt év szolgálat után 1987-ben idehaza bár a legfiatalabb minisztériumi főosztályvezető – de csak tudományos és kulturális területen. Nem hagyja magát: egy évre rá már a párt KB egyik alosztályát vezetheti, csakhogy közbejön a rendszerváltás, így éppen időben zsilipel vissza a megszokott tárcához. Az új kurzussal 1992-ig bírják egymást, akkor nyílott lehetőség egy új kihívás elfogadására és a tisztes távozásra – immár üzletemberként ismét Washington következik. Innen manőverez nemrég a Matáv igazgatótanácsának élére.

 

– Életében nem vezetett vállalatot, pláne nem ekkorát. Honnan az önbizalom?

– Eddigi életem során mindig tisztességesen dolgoztam, s úgy érzem, hogy nem eredménytelenül. Amit itt meghatároztak a számomra, azt valószínűleg meg is tudom csinálni.

– Sőt, állítólag nem is elég az elnöki szék, még a vezérigazgatóságot is megpályázza!?

– Nem áll szándékomban pályázni, s azt is hozzáteszem: ez nem tölt el semmilyen fájdalommal.

(…)

– Ön milyen egyenleggel zárta a londoni korszakát? Mire volt a legbüszkébb?

– A kapcsolatrendszeremre. Hogy Callaghan miniszterelnök tanácsadója jó barátom...

– Ah! És, hogyan sikerült ilyen barátságokat kötnie? Mi a titka?

– Jól tudok hallgatni. Talán éppen ezzel szerzem meg a partner bizalmát. Érdekelnek az emberek. És ezt valószínűleg kifejezésre is tudom juttatni.

(…)

– Fejlődés nélkül nincs haladás. És ön gyorsan haladt: 33 évesen már Washingtonnál tart... Ennek azonban ára volt: csak tájékoztatókból ismerte a honi helyzetet. Több magyar ellenzéki azért járt odakint. Velük nem épített ki személyes kapcsolatot?

– A demokratikus ellenzékről csak akkor szereztem tudomást, amikor az amerikaiak tiltakoztak, hogy például Demszky Gábort inzultálta a rendőrség, vagy elbocsátották állásából Lezsák Sándort... Én inkább őfelsége ellenzékét, a reformközgazdászokat ismertem: Surányi Györgyöt, Kupa Mihályt...

– Szóval azért hézagosak voltak az ismeretei. Hazatérve mégis – rövid kitérő után – az MSZMP egyik új, a belső helyzet elemzésére létrehívott alosztályát vezeti. Hogyan?

– Konzultáltam a külügy akkori vezetőivel – nem mondok nevet. Én mondtam, hogy nincs belföldi gyökerem. Mire ők: kitűnő, nem kozmáltál le sehol, van nyugati tapasztalatod is, segíts...

– És segített. Miket elemzett?

– Az átmeneti időszak helyzetét, hogy miképpen lehet kezelni a társadalmi feszültségeket. Olyan érdekegyeztetési mechanizmus kell, amelybe be kell vonni a társadalom legkülönfélébb érdekeit megjelenítő csoportjait. Azok közé tartoztam, akik az elsők között ültek le tárgyalni velük.

– Ez Grósz Károly fölemelkedésének ideje. Igaz, hogy ön személyes tanácsadója is volt?

– Nem tagadom. Egyike voltam a tanácsadóinak. De 89-ben találkoztunk utoljára.

– Meg is bukott. Nem adott elég jó tanácsokat?

– A tanácsadók sorsa, hogy nem hallgatják meg őket.

– Képzelje, hogy Grósz mindent megfogad... Mindegy. A hajó elsüllyedt, és önnek egy időre sikerült visszamenekülnie a külügybe. Igaz, csak 1992-ig. Kiutálták?

– Sorra távolították el azokat, akikkel jól tudtam együtt dolgozni. Nem egy kolléga félt még visszaköszönni is, ha láttak, átmentek az utca túloldalára – a múltam miatt.

– Azóta változott a helyzet. Mennyire tekinti véglegesnek válását a diplomáciától?

– Soha nem mondom semmire, hogy soha. De most a Matávnál szeretnék százszázalékosan megfelelni a kihívásnak. Ha lejár a megbízatásom, ismét nyitott leszek.

– És ha már előbb visszajönnének a régiek? Mekkora lenne a végkielégítése?

– Nulla. Ilyesmi ugyanis nem jár az igazgatóság tagjainak. Nekünk nincs menedzsmentszerződésünk.