HVG-portré

(Részletek)

Lascsik Attila

az ÁV Rt. vezérigazgatója

 

1994. október 29.

 

“A boráról híres Móron születtem, az általánost is ott jártam ki. Egy ideig úgy gondoltam, hogy erdész apám nyomdokaiba lépek, de már tizennégy évesen végleg elhatároztam, hogy közgazdász leszek – tudjuk meg, miként manifesztálódott a 35 esztendős korára első számú vagyonkezelővé lett szakemberben a kamaszkor kalandvágya. “A Mester utcai közgazdasági szakközépiskola pénzügy szakára jelentkeztem, tehát húsz éve ekörül forog az életem – tesz még erről szemérmes vallomást. (…) Érettségi után egy évig egy építőipari cég utókalkulátora, majd jelentkezik a közgazdasági egyetem pénzügy szakára, ahol 1984-ben kapja meg diplomáját. A Mogürt külkereskedelmi vállalatnál helyezkedik el pénzügyesként, de rövid idő után a Külkereskedelmi Minisztérium közgazdasági főosztályán görgeti tovább életének átmenő tételeit. A külkerben egyébként négy évig marad, azután “kizárólag anyagi okok miatt egy kanadai–magyar privatizációs tanácsadói céghez szegődik. De ez csak picinyke vargabetű: “meghatározó élményem az Állami Vagyonügynökség, igazából ott éreztem leginkább, hogy azt csinálom, amihez értek, és amit kedvelek is – jelzi miként ért révbe. 1992-től – már igazgatóként – ő felel a gyógyszer-, az építőipar és az Agroker-vállalatok privatizációjáért. Néhány hete kerül át az ÁV Rt.-hez, ahol megválasztják a cég vezérigazgatójának. “Ez hab a tortán – jelzi, megőrizte józan ítélőképességét.

 

– A nagy szoclib tisztogatás után szinte egyedül maradt a Vagyonkezelőnél. Irigyelte vagy sajnálta azokat, akiknek ajtót mutattak?

– Emberileg mindenképpen sajnálom, ugyanakkor minden kormánynak szíve joga változtatni a privatizációs filozófián és szervezeten. Ezt akkor is elfogadom, ha egyszer én leszek a szenvedő alany.

– Érezte-e már bármikor is, hogy az ön széke is meg-meginog?

– Veszélyes munkakörben dolgoztam, a pakliban ez is benne volt. Napi félelmeim azonban soha nem voltak. Szakmailag minden táborral sikerült megtalálnom a közös hangot.

– Ötödik munkahelyét fogyasztja. Ön, vagy némelyik munkaadója volt elégedetlen?

– Mindenhonnan én léptem tovább. Még nem találtam meg azt a céget, amellyel annyira tudnék azonosulni, hogy akár onnan is mennék nyugdíjba. Eddig az ÁVÜ-ben éreztem magam a legjobban.

– S lám, máris ön lett a privatizáció főatyamestere... Hogyan tanult bele?

– Egy kanadai privatizációs tanácsadó cégnél szereztem meg az alapokat: türelmesen végigböngésztem korábbi tranzakcióikat... De mihelyst már a profitot termelhettem volna, az Állami Vagyonügynökség átcsábított. Emiatt ma is lelkiismeret-furdalásom van velük szemben.

– Pénzügyszakos volt, tanította Hagelmayer professzor, ott lehetett volna a helye a Pénzügykutatóban, a nyolcvanas évek ismert szellemi műhelyében...

– Ha megkerestek volna, mentem volna. És akkor ma nem gyakorló, hanem kutató közgazdász lennék.

– Szóval nem egy jelentkezős típus. Vannak azért barátai abból a körből?

– Sok jó ismerősöm van. Bokros Lajos, Surányi György, Bánfi Tamás. Részt vettem Bokrosnak egy, még a Rajk szakkollégiumban tartott kurzusán. Ő is, én is farmerben és kockás ingben jártunk.

– Akkor jogos a kérdés: mióta ennyire jól fésült?

– A Mogürtnél változtattam. Egyszer farmerben és katonabakancsban jelentem meg, és a főnököm megkérdezte, hogy szabadságon vagyok-e? Ott jöttem rá, tiszteletlenség, ha nem tartom be a játékszabályokat.

– Miközben az ÁVÜ botrányoktól, simliktől volt hangos, ön szép csendben menetelt fölfelé. Hogy csinálta? Homokba dugta a fejét!?

– Bizonyos fokig valóban struccpolitikát folytattam. Az elvem az volt, hogy amit leteszek az asztalra, azt szakmailag föl tudjam vállalni. Ha olyan döntések születtek, amelyekkel nem értettem egyet, úgy gondolkoztam: amíg a gerincem nem törik, elviselem őket.

– Hát igencsak rugalmasnak kellett lennie. Például az Autóker-privatizációt –, amiben ön volt illetékes, nemcsak a sajtó, hanem a szakma is erősen “bírálta...

– Az Autóker-privatizációt már csak akkor kaptam meg, amikor megvolt az adásvételi szerződés, vagyis igazából nem jelentett konfliktust számomra.

– A patikaprivatizációban is ennyire hófehér? Ön nyilatkozta, hogy egyértelmű kudarc...

- Hogyne lett volna kudarc: összeállítok egy pályázati felhívást, és az utolsó pillanatban leállítják. De úgy gondoltam, nem az én hibám. Persze nehogy azt higgyék, soha nem hibáztam. Dehogynem.

– Ne hagyjon kétségek közt, árulja el mi történt!?

– Amikor a Lehel-privatizáció két hetet késett, százezer forintokban mérhető büntetést osztottak ki rám. Szigorú volt a vezetés, de helyesen döntöttek. Megérdemeltem. Inkább az bántott, hogy a csapatomat is sújtották. Jobban örültem volna, ha csak tőlem vonják el a pénzt.

– Dicséretes kollektivitás. Ezzel magyarázhatjuk azt is, hogy bár feltételezzük tudott a botrányokról, mégsem szólt senkinek?

– Saját kollégáimért tűzbe teszem a kezem. Hogy másutt? Azzal valóban nem törődtem. Az volt a jelmondatom: forradalmat csak a saját igazgatóságomon vállalok.

– Csodáljuk, hogy mindezek mellett végig tiszta tudott maradni. Mi volt a recept?

– Én egy vidéki családból jöttem, ahová feljutottam, az számomra nagy felemelkedés... Ha nem mondtam volna igazat, meglátszott volna. Annak idején a vámosok is azonnal észrevették rajtam, ha egy farmerrel többet hoztam be. Tudják, szeretek nyugodtan aludni...

– Próbálták megkörnyékezni?

– Egyszer felajánlották, hogy meghívnának a családommal egy karácsonyi útra, de az sem volt sértő, én meg udvariasan kitértem. Szerintem mindenkin meglátszik, mire lehet menni vele.

– És a politika? Beleszóltak pártok, például a kormányzó MDF a privatizációs ügyekbe?

– Úgyszólván minden érdekcsoport megkereste a Vagyonügynökséget, hogy ez és ez lenne a jó... Mindegyikben volt ésszerű gondolat. Meghallgattam valamennyit, és megpróbáltam a józan eszem alapján dönteni. Elvem: törekedjünk kompromisszumra.

– Óvatosnak kell lennie: megbízatása s talán széke is három hónapra szól. Nem fél?

– Tartok tőle, mégsem gondolok erre szüntelen.

– Lassan már nézhet hátrafelé is: mit gondol, évfolyamtársai közül ön vitte a legtöbbre?

– Protokollárisan azt hiszem, tényleg én vagyok a legmagasabban. De vannak, akik nálam üzletileg sokkal sikeresebbek, csak nem szeretik a nyilvánosságot. Szerintem sem helyes, ha az emberről látszik, mennyi pénze van. Ne hergeljük az embereket, különösen egy olyan társadalomban, ahol a szegénység napi probléma.