HVG – portré

Matolcsy György

államtitkár

1990. június 23.

 

Amikor a beszélgetés elején arról faggattuk a 35 esztendős kabinetfőnök-államtitkárt, hogy eddigi életútjából melyik volt számára a legszebb időszak, ő csak ennyit mondott: Az még hátravan. A budapesti születésű Matolcsy György serdülőkorában, mint mondja, még biokémikus-tudósi álmokat dédelgetett, de az érettségi után már a közgázra jelentkezett, ahová azonnal fel is vették. Ipar szakon diplomázott 1977-ben, záró dolgozatát - hangsúlyozza - már akkor a vállalkozások témaköréből írta. Előbb az Ipargazdasági és Iparszervezési Intézetnél helyezkedett el, de 1978-ban baráti hívásra a Pénzügyminisztériumba igazolt át. Itt az ipari főosztályon kezdett, majd 1981-ben Hetényi István miniszter titkárságára került. 1985 végén átment a Pénzügykutató Intézetbe. A nagy vihart kiváltott Fordulat és reform című tanulmány egyik szerzője lettem - említi ma némi büszkeséggel. Matolcsy György közben megírta kisdoktoriját: Ebben a holding-koncepciót fejtettem ki, vagyis az állami vállalatok átalakítását holdingokká. 1987-ben az intézet a Medgyessy Péterrel történt többszöri golyóváltás után Rt-vé alakult. Örülök, hogy sikerült megszervezni az rt-t, és a politikai élű támadások ellenére sem csuklottunk össze - idézi fel ezt az időt. Matolcsy az rt-ben a tulajdonreformmal, a tőkepiaccal, a vállalkozásokkal foglalkozó elméleti kutatások mellett, vállalkozásalapítási tanácsadó is lett. 1990 májusának végén azonban otthagyta az rt-t, és a Parlamentbe költözött, ahol jelenleg negyedmagával a miniszterelnöki hivatal egyik államtitkára, a gazdaságpolitikai titkárságot vezeti. Párttagságáról szólva ennyit mondott: Az MSZMP-nek 1988-ig voltam tagja, akkor kiléptem, s most egy párthoz sem tartozom. Szakmai mesteremnek Kopátsy Sándort tartom. (…)

 

- Azt mondják, ön a vállalkozások korának első igazán nagy nyertese. Feltételezik, hogy busás vagyonra tett szert pénzügykutatós minőségében adott tanácsaival. Tényleg ebből lett milliomos?

- Magyarországon mindenki milliomos, akinek saját háza vagy lakása van, ebben az értelemben én is az vagyok. Természetesnek tartom, hogy egy munkát jól megfizessenek, így az általam készített szerzői jogvédelem alatt álló tanulmányokat is. Nálunk hosszú ideig késett a közgazdász szakma anyagi megbecsülése. A részvénytársaságban mi újat adtunk, ráadásul jó minőségben, és elvártuk, hogy ezt ennek megfelelően is honorálják.

- Elméleti kutatómunkájában liberális nézeteket vallott, új helyén viszont az ezt elutasító kormányt köteles képviselni. Nincs tudathasadása?

- Én mindig azt a közgazdasági vonalat képviseltem, amely megpróbálta beépíteni a külföldi mintákat a hazai közegbe. Nem tartom magam sem liberális, sem újkonzervatív közgazdának. A helyem egy szellemi koalícióban képzelem el, amelyben tökéletesen megfér a keynes-i, a neokonzervatív irányzat, de a szociális piacgazdaság gyakorlata, sőt akár a liberális pénzügytechnika is.

- Azzal azért csak egyetért, hogy eddigi szakmai életútja a szüntelen szakítások és újrakezdések vonulata. Először Hetényivel szakított, mert Medgyessy kádere lett, majd vele is, éppen az említett Pénzügykutató miatt, most pedig magával az intézettel. Hogyan viseli a számtalan változást?

- A dolog igaz, csak másként. Én például soha nem voltam a Medgyessy-csapat tagja. Hetényitől is csak akkor vettem búcsút, amikor úgy éreztem, nem képviseli kellő eréllyel a tulajdonreform irányába mutató politikát. Én ugyanis minden helyzetben erre törekedtem, igaz mindig más és más eszközökkel.

- Most éppen Antall József bizalmi embereként. Elárulná, hogy került egyáltalán kapcsolatba vele?

- Kaptam egy telefont tőle még 1989 őszén, hogy érdeklődik szakmai munkám iránt, s kérte, keressem fel. A beszélgetés során aztán kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk egymás iránt, így már nem volt véletlen, hogy a kormányalakítás előtt ismét megkeresett és felkért: legyek a szakértője, tanácsadója. Személyesen neki, nem az MDF-nek és nem az MDF elnökségének. Ez a lényeg.

- Érdekes, amit mond, mert az beszélik, hogy édesapja közeli kapcsolatban volt Antall Józseffel, így ön már lényegében gyermekkora óta ismerhette őt!?

- Sem apám, sem én nem ismertem régebbről a miniszterelnököt.

- A sajtóban több helyen úgy szerepelt a neve, mintha MDF-es lenne...

- Nem vagyok MDF-tag, mindössze arról van szó, hogy ők delegáltak erre a posztra.

- Nem is győzködik, hogy lépjen be?

- Nem fogok belépni: szakmai munkámhoz nincs erre szükségem. Ez a pozíció bőségesen elegendő terep számomra a politizáláshoz.

- Miért vállalta el a kabinetfőnökséget? Ennyire szeret a hatalom közelében lenni?

- Nem erről van szó. Egyetlen oka, hogy a rendszerváltozás az igazi alkalom szakmai programom, terveim véghezvitelére.

- Milyen dolga van közvetlen főnöke körül? Gyakran kell mennie raportra?

- Először is részt vesznek a külföldi utak előkészítésében, s jelen vagyok Antall József itthoni, külföldi politikusokkal folytatott tárgyalásain. Ezen kívül a gazdaságpolitika kidolgozásának, s egyben az úgynevezett 100 napos gyorsprogramnak a felelőse is én vagyok.

- Korábbi munkájával végképp szakított?

- Igen, nincs rá időm. E helyett más munkát végzek.

- A felesége vállalkozó. Vajon ő képes lesz-e pótolni azt a jövedelemveszteséget, ami önöket érte?

- Nem lesz rá képes, ugyanis ez a munkahelyváltás valóban tetemes jövedelem-kiesés számomra. De ezzel számoltam, amikor igen mondtam.

- Otthon mekkora szaktekintély: ad vállalkozási tanácsokat a feleségének is?

- Erre már a Pénzügykutatóban sem volt időm.

- A napokban egy szellemi párbajra lett volna hivatalos, amit újságírók szerveztek, ön és Antal László között. Ön azonban egyszerűen nem jelent meg. Voltak, akik azt mondták, nem merte vállalni, mások úgy vélték, e pozícióban az ilyesmi méltatlan lenne önhöz... Mi volt az igazi oka, hogy távol maradt?

- Hirtelen kaptam egy sürgős munkát. Egyébként nem vagyok félős típus, és bármikor készen állok egy hasonló beszélgetésre.

- Ebből a székből hová vezethetnek még útjai? Milyen perspektívát lát maga előtt?

- Számomra az egyetlen perspektíva, hogy sikerüljön megvalósítanom szakmai terveimet. Igazából más nem is érdekel.

Interjú Matolcsy Györggyel, a Magyar Gazdaságfejlesztési Intézet igazgatójával

Beszélő, 2009. júl.-aug.10

- (…) A Fordulat és reformban az erős polgárság, erős középosztály megteremtését egy demokrácia nélküli vagy erősen korlátozott demokrácia keretében képzeltük el. Ezért azt mondtuk, hogy minden, az állampárti tulajdon helyére lépő tulajdonosi formának szerepe lehet. Szerepe lehet természetesen az egyéni magántulajdonnak; a részvénytársaságnak, a társasági tulajdonnak; a közösségi vagy társadalmi tulajdonformáknak; a nyugdíjpénztáraknak és a biztosítótársaságoknak; a szövetkezetnek, a szövetkezési formának; az önigazgatásnak. Tehát nagyon sokfajta tulajdonra tűnt érdemesnek építeni a szervesen, lassan lebomló állampárti tulajdon helyére épülő magyar tulajdonosi szerkezetet. Ez volt a kiinduló koncepció. Úgy láttuk, hogy ez egy hosszú idő alatt, 10-15 éves időszak során, szervesen lebomló államszocializmus és állampárti rendszer, ami csak nagyon lassan adja át a helyét egy nyugat-európai típusú demokráciának és piacgazdaságnak.

- Abból a folyamatból is építkezhetett ez a gondolat, hogy a nyolcvanas években végül is szintén egy lassú lebomlási folyamat zajlott. Így van. Egy szervesen lebomló, piacosodó, pénzt egyre jobban használó és egyre jobban Nyugat-Európa felé nyitó Magyarország képe volt előttünk. Ennél többre 1986–87-ben nem számítottunk. A későbbiek során támogattuk az állami vállalatok társasági formában történő átalakulását. Ez volt a spontán privatizáció, mert a lényeg az volt, hogy az állami vállalatok helyére önállóbb tulajdonosi forma alakuljon ki.

Ez a koncepció 1990-re meghaladottá vált. Egész egyszerűen azért, mert a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti máltai megállapodás következtében Magyarország is leválhatott a szovjet birodalomról, és egy tárgyalásos rendszerváltoztatáson mehetett át. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy az állampárti rendszerből ne egy tíz-tizenöt-húsz éves, fokozatos, szerves lebomlással jöjjünk ki, hanem egy csapásra, egy rendszerváltoztatással térjünk át a nyugati tulajdonosi szerkezetre. Ebben a koncepcióban a spontán privatizációnak már nem volt szerepe, mert nem az állampárti tulajdont akartuk felváltani a politikától kicsit függetlenebb köztulajdonnal, hanem valódi magántulajdont szerettünk volna, és gyorsan. Ez az 1990-es változás változtatta meg az én személyes tulajdonkoncepciómat is. Akkor fél évig az Antall-kormány államtitkáraként és a privatizációs állami bizottság vezetőjeként amellett érveltem, hogy egyszerre kell három területen nagyon gyorsan tulajdonreformot végrehajtani. Az első terület, hogy az állami nagyvállalatokat a belső gyárak, gyáregységek eladásával kell valódi piaci szereplővé átalakítani, úgy, hogy akár külső befektető, akár vállalati munkaközösség, akár a vezetés vásárolhassa meg a gyárakat, gyáregységeket, üzemeket, és jöjjön létre egy sokszínű, de már a magán- és közösségi tulajdon nem állami formáit használó tulajdon. Ez lett volna az egyik tulajdonreform. Ebben nem volt különösebb sikerem. Ezt elsöpörte a sokkterápia és a szovjet piac összeomlása, valamint az 1989–92 közötti globális recesszió, és ezek együttesen tönkretették az állami nagyvállalatokat.

A tulajdonreform második eleme a zöldmezős, külföldi, alapvetően ipari beruházások támogatása volt. Ez teljes sikert aratott. Az autóipar, az elektronikai ipar és egy sor más ipar magyarországi meghonosodása, fejlődése az 1990-es évtizedben annak volt köszönhető, hogy 1991-ben átadtuk az önkormányzatoknak a tulajdont, és az önkormányzatok képesek voltak a saját területükre zöldmezős külföldi tőkeberuházást hozni. Erre a csehek nem voltak képesek ’96–’97-ig, a szlovákok sem, a románok sem, mert mindenhol az első lépés az állami tulajdon önkormányzati tulajdonná alakítása lett volna, és ezt nem hajtották végre.

Végül a tulajdonreform harmadik eleme a 70-es és 80-as évtizedben kialakult magyar tulajdonú magyar magántulajdon megerősítése lett volna. Azt javasoltam, hogy legyenek erre irányuló állami fejlesztési programok. Ez ekkor nem járt sikerrel, csak később, 2000 körül, a Széchenyi Tervben. A tulajdonreform-koncepciónak volt még egy negyedik eleme, az, hogy a stratégiainak tekintett állami tulajdont tartsuk meg állami tulajdonosi kézben.

- És az egy évvel későbbi koncepciód, amelyet Lábadozásunk évei címmel egy ’91-es kötetben publikáltál a privatizációs folyamatokat illetően, az tulajdonképpen ugyanebbe a sorba illeszkedett?

- Igen. Azután írtam ezt a kötetet, miután december 7-én leköszöntem államtitkári posztomról. Látleletet kívántam adni arra vonatkozóan, hogy honnan indult a tulajdonosi szerkezet átalakítása, fél év alatt hol tartunk, és szerintem merre kellene továbbmenni. Az élet állításaim egyik felét igazolta, a másik felét nem.

- Az imént úgy fogalmaztál, hogy a hosszú átmenet helyett egy rövidebb átmenet is lehetségessé vált a rendszerváltással. Ugyanakkor valahol azt írod, hogy ’90-ben a közgazdák többsége egy darabig két-három éves átmenetre számított, majd megint egy hosszabb átalakulásra. Akkor mondhatjuk, hogy volt egy átmeneti szakasz, amikor úgy tűnt, hogy gyors áttörés is lehetséges, majd a realitások ismét egy hosszabb átmenetet valószínűsítettek?

- Amikor 1990 nyarán Antall József kíséretében Kohl kancellárnál jártam, akkor a kancellár azt mondta nekünk, hogy 1995-re Magyarország az Európai Közösség tagja lesz. Ez egy nagyon gyors és sikeres piaci átmenetet jelentett volna. Az egyik ok, ami miatt mégsem lett gyors és sikeres a magyar átmenet: 1990-ben az új kormány csak szavakban indult el az európai szociális piacgazdaság felé, tettekben valójában egy angolszász piaci modell felé vette az irányt. Nem egy, a munkahelyeket, a reálgazdaságot megőrző, a bankrendszer szanálását a reálgazdaság szanálásával kiegészítő, szerves átmenet útján indult el, hanem egy sokkterápia útján.

- Éppen ez az egyik meghatározó különbség mondjuk a cseh és a magyar átmenet között.

- Így van. A csehek bevitték a teljes állami tulajdont húsz holdingba, és kiadtak kuponokat, angol szóhasználatban voucheröket, tehát megőrizték társadalmi tulajdonban a nemzeti vagyont, miközben végig arról beszéltek, hogy náluk sokkterápia van, de közben 1998-ig semmilyen tulajdonosi áttérés a piacgazdaságra nem történt náluk. Magyarországon pont fordítva történt. Mi egy szerves, graduális átmenetről beszéltünk, miközben sokkterápiával történt az átmenet. Ez volt az első sokkterápia. A második volt a Bokros-csomag 1995–96-ban, és a harmadik 2006. szeptember 1-jétől tart mostanáig. Magyarország piacgazdasági átmenetének egyik legfontosabb, máig nyúló árnya az, hogy rögtön kisepert a gazdaságból másfél millió munkahelyet. Az, hogy ma a cseheknél egymillióval több a munkahely, az jelentős mértékben annak köszönhető, hogy ők a kilencvenes évtizedben nem sokkterápiával indítottak.

- Nálunk a csőd- és felszámolási törvény volt az, ami a munkahelyekre a legdrámaibb hatással volt.

- Így van, francia típusú, nagyon erős csődtörvény volt.

- Ugyanakkor a cseheknél a liberalizációs lépések voltak szerintem mégis sokkterápiás jellegűek a kilencvenes évek elején, mert nekik nem volt meg az az előzményük, ami Magyarországon megvolt már a nyolcvanas években, miszerint az árakat, a béreket, a külkereskedelmet már liberalizáltuk.

- Biztos. Mégis, a piaci átmenet közgazdasági karakterét szerintem az adta meg, hogy a tulajdonnal mi történt. Van, aki azt mondja, hogy az árak vagy az árfolyam változásai voltak a meghatározóak. Lehet, hogy ez egy marxi örökség, de én továbbra is azt gondolom, hogy a tulajdon volt a meghatározó.

- Szerintem mind a kettő fontos végül is.

- Mind a kettő fontos. De az, hogy a cseheknél nem szűnt meg másfél millió munkahely, az nem annak köszönhető, hogy tartották magukat az államszocializmus bérrendszeréhez, árrendszeréhez, zárt külkereskedelmi rendszeréhez. Ott is liberalizáltak, de a tulajdonban nem engedték meg az elsöprő sokkterápiát.

- És azon közgazdászok közül, akiket én ’90-ben meginterjúvoltam, kiknek az átmenetről alkotott elképzeléseivel tudtál leginkább azonosulni?

- Mindenkivel azonosulok, aki azt mondta, hogy nem voltunk fölkészülve a rendszerváltásra közgazdaságilag. Tehát annak ellenére, hogy Antall prezentálta elképzelését a szociális piacgazdaságról, a gazdaságpolitika egyetlen lényeges területén sem rendelkeztünk olyan számításokkal, hatásvizsgálatokkal, prognózisokkal, forgatókönyvekkel, alternatívákkal, amelyek a gazdaságpolitika meghatározó döntéseit jól tudták volna irányítani. Szorított bennünket az idő.

- A piacgazdaságra való átmenetre nem rendelkeztünk megfelelő tervvel.

- Így van. Nem rendelkeztünk sem megfelelő tudással, sem megfelelő tervvel. Nem volt koncepció arra, hogy hogyan szeretnénk a hazai tulajdont megerősíteni, hogyan szeretnénk például a milliós munkahelymegszűnést megakadályozni, hogyan szeretnénk az új bankrendszerben a hazai cégek finanszírozását megoldani, hogyan szeretnénk a privatizációt nemcsak a külföldi befektetők felé, hanem a hazai tőke felé is terelni. A kínaiak 1979 óta, harminc éve lépésről lépésre, terv szerint alakítják ezeket a folyamatokat, amelyeknek egyébként az induló mozzanatait nálunk tanulták a hetvenes évtizedben. Ott a GDP 52 százaléka még most is az állami szektorból ered. Persze, van munkanélküliség, de mekkora lenne, ha nem lenne tudatos munkahelymegtartó politika. Tehát nem rendelkeztünk megfelelő tervvel, koncepcióval a szociális piacgazdaságra vonatkozóan, amit például Erhardt és Adenauer Németországban 1949-től folyamatosan, lassan építettek fel.

- Az európai szociális piacgazdaságot építették.

- Így van. Nem tudtuk, hogy mik az angolszász piaci modell hátrányai Európában. Továbbá az idő szorításában cselekedtünk, amit három irányból éreztem. Az adósság nyomott bennünket, ami nem nyomta a cseh és szlovák gazdaságot. A szovjet piac összeomlása és a recesszió egyaránt nyomott bennünket. És a harmadik tényező: az Antall-kormány, különösen 1990-ben meg ’91-ben, de végig félt a visszarendeződéstől, félt a munkásőröktől, félt a délszláv háború destabilizáló hatásától, és a politikai félelme miatt felgyorsította a gazdasági átmenetet. Azt mondta Antall: minél gyorsabban eltávolítjuk magunkat a gazdasági modell tekintetében Kelettől Nyugat irányába, annál kevésbé tudnak visszarángatni a szovjet blokkba.

- Világos. De visszatérve még: szerintem a csőd- és felszámolási törvényt nem lehetett volna megspórolni, legfeljebb elhúzni egy picikét. Mert a nyolcvanas évek során és korábban végig attól szenvedtünk és lassultunk, hogy a makrogazdaságon keresztül a vállalatok keresztfinanszírozásban álltak.

- Igen, most ez vita közöttünk. Akkor mind az európai modellben, mind az amerikai modellben hívők azt gondolták, hogy a 80-as évekből örökölt államszocializmusban hatalmas, mesterséges kapun belüli munkanélküliség van. Ez így volt, csak azzal az elemzéssel nem rendelkeztünk, hogy mi van akkor, hogyha ezt a milliós kapun belüli munkanélküliséget hirtelen piaci munkanélküliséggé alakítjuk át. A korábbi, az államszocializmusban földuzzadt, mesterséges foglalkoztatási szintet nem tudtuk átörökíteni a piacgazdaságba. De volt alternatíva: a csehszlovák, illetve a szlovén átmenet. A szlovén gazdaság hajtotta végre a legsikeresebb átmenetet az önigazgatói államszocialista modellből a piacgazdasági modellbe. Itt egy családi jellegű, közös, szövetkezeti fajta tulajdon alakult ki, ami tulajdonosi fékként működött az elbocsátásoknál, és megelőzte Szlovéniában a hatalmas, nyílt munkanélküliséget, illetőleg a kedvezményes nyugdíjba küldést. Ez úgy tűnt sokak számára, hogy a szlovénok itt hibáztak, ahogy egyébként a cseheket is mindenki bírálta. Hogy ez micsoda hiba, hogy ott nem volt valódi privatizáció, hogy ott nem adták el külföldi befektetőknek a söripart vagy az energiaipart, ahogy később a Skodát igen. De ma már, utólag, látszik, hogy ők jobban jártak, mert mégiscsak arról van szó, hogy az európai modellben a foglalkoztatás stabilizálja a növekedést és az egyensúlyt. Ha valaki ezt a háromszöget a foglalkoztatásnál fölborítja, akkor fölborul a növekedése, és fölborul az egyensúlya, és nálunk ez történt. A cseh és a szlovén példa azt mutatja, hogy lehetett volna máshogy is. (…)

ORBÁN VIKTOR JOBBKEZE

 

Ezt a hasonlatot Orbán maga használta egy sajtónyilatkozatában 2010. október 5-én, amikor a sajtóban megjelent az a hír, hogy Matolcsy megválik a nemzetgazdasági miniszteri pozíciójától. Matolcsy György a jobbkezem - válaszolta Orbán a távozásról szóló hírekre reagálva. Nem tud senki sem mondani olyan összeget, amelyért a jobbkezemről hajlandó lennék lemondani. Majd hozzátette, mi mindig is úgy gondolkoztunk Matolcsy miniszter úrral, hogy a munkamegosztás közöttünk az úgy fest, mint Németország újjáépítésekor. Tehát, hogy a miniszterelnök az kvázi Adenauer és a gazdasági miniszter meg kvázi Erhard. Ez szerénytelenül hangzik, de a struktúra így fest. Sosem vált meg egyik a másiktól - tette hozzá.12