HVG portré

(részletek)

 

Raskó György

földművelésügyi államtitkár

1993. május 29.

 

“Anyai ágon hamisítatlan kulák családból származom, apai őseim pedig több ezer hektáron gazdálkodó tőkés bérlők. Agrármérnök apám az 50-es években ezért az ország számos helyén volt kénytelen dolgozni. (… ) “A hitét rendkívül szigorúan gyakorló katolikus család a miénk. Öcsém és nővérem is egyházi iskolába járt – kapunk magyarázatot, miért a pannonhalmi bencés gimnáziumban ütötték a pecsétet érettségijére. Agrárközgazdásznak tanul. “Nálunk a rokonság világéletében a mezőgazdaságból élt – nem is érdekelt más. Már gimnazistaként is több nyelvet tanul, így logikusnak tetszhet, hogy a diploma után az Agrimpexnél áll munkába, mégis az Agrárgazdasági Kutatóhoz igazol át, ahol az állattenyésztési ágazatok nemzetközi versenyképességét vizsgálja. “E témakörben summa cum laude minősítéssel védtem meg egyetemi doktori értekezésemet – teszi fel a koronát addigi eminens előéletére. 1983-ban ENSZ szervezet, a FAO pályázatán elnyer egy oktatói állást Algériában. 1984-ben viszont már Mexikóban, 1986-ban pedig Kolumbiában tevékenykedik. 1987-ben Demján Sándor, a Skála-főnökből lett bankember a Magyar Hitel Bank megalakulásakor hazacsábítja, de még ugyanabban az évben a brazil Nemzeti Öntözési Program vállalkozásszervezője lesz. 1989 októberében a Vízépítő Tröszt kereskedelmi és vállalkozási igazgatójának jön ismét haza. Onnan kerül rövid 10 hónap után a földművelésügyi tárcához, akkor még privatizációs főosztályvezetőnek. Egy évvel később azonban már a tárca közigazgatási államtitkára, és az idő tájt lesz az ÁVÜ igazgatótanácsának is tagja. Raskó 1989 nyarán Brazíliából nyári szabadságra hazajőve belép az MDF-be, de “államtitkári kinevezésemmel egy időben felhagytam a pártszerepléssel, a kettő ugyanis összeférhetetlen – magyarázza a gyors politikai csiki-csukit.

(…)

– Jó idegei lehetnek! Minden lehetséges oldalról támadják: az Agrárszövetség, a kisgazdák, a Magyar Út, legutóbb az ugyancsak MDF-es Kőrösi Imre... Mindeközben már harmadik miniszterét “fogyasztja. Hogy bírja?

– Egy magyarázat van: szakember vagyok, és nem tartozom egyetlen párt-, vagy gazdaságfilozófiai irányzathoz sem. Illetve egyhez: ez pedig a dolgok pragmatikus technokrata megközelítése.

– Furcsa lenne, ha nekünk kellene óvatosságra intenünk. Volt már, hogy rejtegetnie kellett a tudását olyanok előtt, akik azt olcsó bolsevista trükknek minősítették?

– Voltak idők, amikor ötször is meg kellett gondolnom, hogy miként adjak elő egy jónak tartott elképzelést. Ma a tárca új vezetésében – beleértve a miniszter urat és a politikai államtitkár urat – megvan a pragmatikusságon alapuló egység. Így könnyebb dolgozni.

– A válasz jeles. Ami nem újdonság, ön a bencéseknél is mindig jól vizsgázott...

– Sőt hozzáteszem, rendkívül szorgalmas diák voltam. Nem zavart a bezártság, hogy a tanórák mellett kötelezően előírták a napi 5-6 óra tanulást is. Én ezt kifejezetten szerettem.

– Akkor miért hagyta ott az annyira vágyott kutatói magányt?

– Egyszerű: közben megnősültem, született két gyermekünk, és éveken át egy szoba-albérletben laktunk. A kutatói fizetésből nem lehetett megélni. Szerencsémre jött az algériai tanítási lehetőség.

– A külföldi munka azért akkoriban mégiscsak a “kiválasztottak lehetősége volt...

– Az állást annak köszönhettem, hogy az algériai kormány egyszerre 10 helyet is felkínált, és nem volt drámai a túljelentkezés. Talán, mert helyben kellett megtanulni a francia szám- és könyvvitelt...

– Ez ugyebár a “számvitelórát adok-veszek tipikus esete... És mit köszönhetnek az ön által meglátogatott más régiók a Raskó névnek?

– Brazíliában olyan számviteli-könyvviteli rendszert alkottam, amelyet sok beruházásnál alkalmaztak. Emellett az is feladatom volt, hogy megvizsgáljam, miért mennek tönkre a világbanki milliókon táplált termelőszövetkezetek. Azt javasoltam: a termelés maradjon egyéni, és engedjék meg a terjeszkedést a tagok között. Ezt ugyanis a kormány, az újra-zselléresedéstől való félelmében, tiltotta. A tervet termelőszövetkezeti emancipációs programnak nevezték.

– Szóval a brazil téeszek ügye már sínen van. És itthon? Egyfelől úgy tudni, a mezőgazdaság sikerágazat volt, másfelől, hogy a komcsik lezüllesztették. Ön hogy látja?

– Erre lehetetlen néhány mondatban válaszolni. A múlt rendszerben Magyarország modell volt, olcsó volt az élelmiszer, a tömegek megfelelően tudtak táplálkozni. A nagyüzemi–kisüzemi integrációt pedig a magam részéről egyenesen szenzációs ötletnek tartottam. Szerintem a mai átmeneti időszakban ugyanezt kellene folytatni – persze most már piaci alapokra helyezve.

– Ön szinte provokál bennünket. Ilyen kijelentések közzététele után még lelkiismeret furdalást kell majd éreznünk az önt érő támadások újabb hulláma miatt...

– Engem e nélkül is sokan kifejezetten utálnak. Én ugyanis csak azt tudom mondani, ami a realitás: a magyar mezőgazdaság egyetlen lehetséges útja a szakmai pragmatizmus. Az ágazatnak saját magát kell kihúznia a csávából.

– Ez most tárcakoncepció, vagy az öné?

– Nincs egység. Még a koalíción belül is markánsan eltérőek a vélemények. De visszakérdezek: van még egy tárca, ahol ennyire eltérő álláspontokat kellene figyelembe venni?

– Könnyen alkalmazkodott a sok minisztercseréhez? Kinek örült és kit sajnált?

– E helyen nincsenek érzelmek. Az a feladatom, hogy a személycseréket tudomásul vegyem.

– Akkor is így tett volna, ha mondjuk az a Kőrösi Imre lett volna a miniszter – ahogy azt rebesgették – aki sok minden egyéb mellett önt is élesen támadta?

– Edzett vagyok. Ami meg a lényeget illeti: ha továbbra is érzelmi alapon támadják a privatizációt, akkor az valóban kaotikussá válhat. Életveszélyesnek érzem a külföldi befektetőkkel szembeni markáns fellépést. Én nem nacionáléja, hanem a hozzáértése alapján ítélem meg a befektetőt.

– Elkerülhetetlen a kérdés: ilyen súlyos – félve mondjuk – liberális fertőzéssel érez-e néha rokonszenvet valamelyik ellenzéki párt programjával?

– Az SZDSZ-es Juhász Pál számtalan pragmatikus javaslata között sok megszívlelendő van. De érdekes, hogy éppen ez a párt volt a kritikákat illetően is a legóvatosabb. Talán mert Juhász jól látja a problémák megoldásának nehézségeit és időigényességét.

– Ennyi “elvizés után hadd kérdezzük: van földje?

– Nekem nincs, szüleimnek van Dunakilitiben. Ők kárpótlás útján kapták vissza.

– S ha úgy adódna, be tudna szállni a művelésébe?

– Gyermekkoromtól fogva csináltam. Nem okozna gondot nagyobb farm irányítása sem. Engem nem lehet “megetetni... Jól tudom, hogy egy gazdának milyen valós költségei vannak...

– Mondja, ha 1994-ben liberális kormány alakulna, akkor is volna kedve folytatni?

– Nem ez a lényeg: szerintem döntő teret kell nyerniük a komoly, 50-200 hektár közötti nagyobb családi vállalkozásoknak. Ha nekem, a pragmatikusan gondolkodó agrárközgazdásznak ilyen programot kínálnak, akkor miért ne?

Részletek egy 2010-es interjúból

A földkárpótlás a kisgazdák erőszakossága miatt nagyon el lett rontva. A tsz-átalakítás hasonlóan erőltetett volt, mint hajdan a szervezés. Három hónapot adni arra, hogy mit tegyenek az üzletrészükkel, azoknak, akik nem is értették ezt a fogalmat! Az élelmes középvezetők kivitték a földet, kivitték a jó traktort stb. A MOSZ-nak meg a tsz-pártiaknak nem volt igazuk abban, hogy fönn lehet és érdemes tartani az egy tag-egy szavazat elvén működő termelőszövetkezeteket. A vadkapitalizmus szele a vidéket is megcsapta, és azok az emberek, akiknek forgott az agya, pillanatok alatt kifosztották az élhetetlenebbeket. Szomorú tény, hogy az önállótlan, tájékozatlan tsz-tagokat kisemmizték társaik, élelmes vezetőik. (…)

Az élelmiszeripar túlzottan liberális privatizációja miatt engem is eleget bíráltak, utólag belátom jogosan. Azt vártam, hogy a professzionális multi megszervezi az alapanyag-termelést, és finanszíroz – ezt láttam például Dél-Amerikában. Ebből nálunk kevés valósult meg, mert itt iszonyú nehéz jól működő termeltetési rendszert kiépíteni. A gazdák nem tartják be a szerződéses fegyelmet. Ha egy táskás házaló egy forinttal többet kínál, viheti a terményt, a hízót. Magyarországon a nagygazdaságok sem megbízható partnerek. Nincs rend, nincs fegyelem, nem is működnek a kölcsönös előnyökön nyugvó üzleti kapcsolatok.4