HVG-portré

(Részletek)

 

Schalkhammer Antal

a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnöke

 

1992. június 6.

 

(…) Anyai nagyszüleim neveltek. Nagyapám, Manhercz Antal bányamunkás 1921-ben emigrált Franciaországba, és az ott dolgozó külföldi bányamunkások szakszervezetének lett az elnöke. Onnan Moszkvába, majd Szibériába költözött, és csak 1939-ben tért haza. 1945 után ő lett a Szénbányák munkás-vezérigazgatója – teszi érthetővé a személye elleni mostani támadások egy részét a 45 esztendős Schalkhammer Antal. A családi tradíció is magyarázza, hogy Esztergomban bányásztechnikussá képzik. 1965-től a miskolci egyetem bányamérnöki karán folytatná, de hirtelen meghalt az öregapám, és kellett a pénz – mesél egy váratlan fordulatról az életében. Leszáll a föld alá: bányalakatosként folytatja. Innen hamar felszínre kerül: a környezetvédelmi részleg egyik vezetője lesz. 1975-ben politikai vonalra áll: a Tatabányai Szénbányák KISZ-bizottságának titkára, s egyben a KISZ KB ifjúmunkástanácsának titkára. Azért képzi is magát: a miskolci Gépipari Műszaki Főiskolán szerez diplomát, majd a budapesti Műszaki Egyetem mérnök-közgazdász szakán is hallgat, s elvégzi a Politikai Főiskolát. Néhány évig az akkori rotációs kádermozgatás szellemében személyzeti főnök, majd 1985-től átirányul a szakszervezeti vonalra. 1987-től dolgozik a bányászszakszervezet központjában, jelenleg elnökként. Az önképzésnek ma sem fordít hátat: az ELTE-n egy amerikai mintára szervezett politológus-képzésben veszek részt. Büszkén említi, hogy a miskolci egyetem bányamérnöki karának tiszteletbeli évfolyamfelelőse is. Ez nem csak kitüntetés: a napokban jöttek vissza negyvenen a Ruhr-vidékre szervezett tanulmányutunkról – jelzi, mennyire komolyan veszi az utánpótlást. Mindezek mellett a Bányász Szakszervezetek Világszövetsége végrehajtó irodájának is tagja.

 

– Annyi év tespedése után most élvezheti az életet: forrong a korábban – a nyilatkozatok szintjén legalábbis – kivételezett bányásztársadalom. Annak idején csend volt?

– A 70-es évek végén nagy traumán ment át Tatabánya: a régi szénmedence szénvagyona kimerült, az embereket át kellett telepíteni a 40 kilométerre fekvő Mályra. buszon öltöztek, koszosan utaztak. A buszon tartották meg a politikai fejtágítókat... A következmény kétnapos sztrájk volt. Igaz, ezt akkor munkamegtagadásnak hívták.

– Akkoriban lett érdekvédelmi szakember, amikor ez a központi akarat közvetítését jelentette. Mi vonzotta a mozgalomba?

– Talán – az önök által elmondottak ellenére is – az otthonról magammal hozott szociális érzékenység. azután már magától értetődőnek tűnt, hogy ott ragadtam.

– Ön együtt dolgozhatott a Kádár-éra főszakszervezetisével, Gáspár Sándorral...

– Gáspárt tehetséges, kiváló politikai adottságokkal megáldott szakszervezeti vezetőnek ismertem meg. Az utolsó percig tartotta magát, majd szerintem magától állt félre, hogy személye ne zavarja az átalakulást. De felrovom neki, hogy bár szakszervezetisként került a Politikai Bizottságba, ott mégis a kemény ideológiai vonal embere lett.

– Amivel vissza is vonta a korábbi elismerést. Végül is nem ő volt az önök felső kapcsolata, hanem a szénlobby: Havasi Ferencről, Kapolyi Lászlóról beszéltek ilyesmit...

– Bárcsak létezett volna igazi szén- és energiaipari lobby! Most is azt mondom, ilyen lobby nélkül nehéz lesz kivezetni az ágazatot a válságból.

– De Kapolyit csak nem tagadja meg? Úgy mondják, jó barátok...

– Kapolyit ma is az egyik legjobban felkészült iparpolitikusnak tartom. Ha szakmai kormányt alakíthatnék, biztosan juttatnék valamilyen tárcát neki. Tudom: megalomániával vádolták –alaptalanul. Nem tagadom, ma is jóban vagyunk. De Havasi Ferenccel is megmaradt a kontaktusom, én őt józan reformpolitikusnak ismertem meg.

– Tiszteljük mai bátorságáért. Korábban viszont – részben e kapcsolatoknak köszönhetően is – nyílt titok volt, hogy a bányászok élvezték a legtöbb kedvezményt...

– A közhiedelem valóban ezt a képet rajzolta erről a rétegről. Pedig a természetbeni juttatások egész sora jóval az 1945 előtti időre vezethető vissza. 1945 után ezek köre csak szűkült. 1960-ban még 190 százalékos volt az itteni bérszint az ipar átlagához képest, mára meg úgyszólván eltűnt az előny. Sőt a kétszáz éve fennálló szénjárandóságot is meg akarják vonni a dolgozóktól.

– És ön mennyit keres: mint egy miniszter, vagy talán mint Kónya Imre?

– Viccelnek? Egy miniszter, de bármelyik vállalatvezető is legalább a bérem dupláját kapja. A havi bruttóm 64 000 forint. Persze nálunk nincs hűségpénz sem. Legföljebb jutalom.

– Ha már a minisztereknél tartunk: kivel jött ki a legjobban?

– Mindegyikkel, Bereczcel, Kapolyival, Horváthtal, Boddal korrekt, elvszerű volt a viszonyom.

– Nem említette Szabó Ivánt, az aktuális minisztert...

– Örülök, hogy olyan ipari miniszter, aki tudja miről beszél. Döntésképes mérnök. Úgy érzem, reális alkupozíciók jöhetnek létre vele.

– Térjünk a diplomáciáról vissza önhöz: huszonévesen lépett be az MSZMP-be. Mi lett a tagságával?

– 1987-ben kiléptem. Akkoriban akartak kiküldeni iskolára az SZKP-hoz, és megérkezett az állásajánlat is, a megyei pártbizottság titkári posztjára. Nemet mondtam.

– Ma mégis párttag. Ráadásul nem is csak idehaza. Beavatna?

– Még 1990 elején közel kerültem – a szakszervezet intenzív nemzetközi kapcsolatai révén – a Német Szociáldemokrata Párt vezetőjéhez, Hans-Jochen Vogelhez. ma az SPD bonni központi apparátusi alapszervezetének vagyok a tagja. Oda igazoltam át. A tagdíj évi 200 márka.

– És az itthoni szocdemek?

– Épp egy éve, hogy beléptem a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, s a legutóbbi rendkívüli kongresszuson beválasztottak a központi pártvezetésbe is.

– Ön az MSZOSZ ügyvivője. Miként tekint érdekvédelmi konkurensükre, a Ligára?

– A két szakszervezet között rendezett, elvszerű a viszony. A Liga – Forgács Pál távozásával – most kénytelen lesz komoly pozícióveszteségeket elkönyvelni. Nem értek viszont egyet a siránkozásával, hogy milyen baj: nem egységes a szakszervezeti mozgalom... Szerintem éppen ő volt, aki megosztotta a tábort.

– Ön miért nem közvetít?

– Nem feladatom. Megjegyzem, az én szakszervezetemnek sem felhőtlen a kapcsolata az MSZOSZ-szel. Sok vitám van a tisztelt urakkal.

– Mondja, a mai helyzetben mivel kecsegtettetheti a bányásztársadalmat?

– Ha a nemzetgazdasági érdekek érvényesülnek a piacgazdaságban, a bányászatnak az ezredfordulón túl is megmarad a mozgástere. Egyelőre azonban nálunk csak retorikai piacgazdaság van. Dumálunk a piacról, miközben nincs.