Részlet egy interjúból

Hetek, 2005. dec. 2.

 

– Hogyan csinálta?

– Amikor először vezető lettem egy állami vállalatnál, jó pár hónapig – nem voltam lusta – mást se csináltam, mint végigolvastam az összes létező jogszabályt, azt is, ami nemcsak ránk, hanem a környezetünkre vagy a gazdaság más szereplőire vonatkozik. És kiderült, hogy vannak jogszabályok, amiket senki sem ismer, emiatt aztán nem is tudnak nyereségesen működni.

– Magyarul sokkal több mindent megtehettek volna, mint amit megtettek?

– Így van. Később aztán az én példám alapján definiálták a jogászok ezt a kifejezést, hogy privatizációs lízing.

– Ez hasonló egy autó lízingeléséhez? 

– Igen. Nulla forinttal haza tud vinni egy autót, ha lízingeli, amit, ha akar, taxiként is használhat, és ez a vállalkozása hoz majd annyi hasznot, amiből kifizetheti lassan az autó árát. Én ezt tettem annak idején gyárakkal és állami vállalatokkal. 

– 1988-89-ben? Egy forint nélkül? 

– Igen. Azt mondtam egy állami cégnek, amelynek volt mondjuk 1 Mrd Ft vagyona, hogy megvenném a vállalatod felét ötszázmillióért. Jó, de nekem nincs ötszázmillióm. Nem baj, de te adhatsz nekem ötszázmilliót kölcsön úgy, hogy ekkora értékben átadsz a gyárad eszközparkjából, amit én lízingelek, tehát amit majd én működtetek, és hasznot termelek vele. Majd ebből a haszonból öt év alatt visszafizetem neked az ötszázmilliót, és adok neked még pluszba háromszázat. Azt mondta erre a gyár, kezet rá. Mindketten jól jártunk. Egy vegetáló, hatékonytalanul működő céget elkezdtem a saját eszközeivel jól működtetni, megsokszoroztam a hatékonyságát, így a gyárnál maradt vagyonrész is minimum a dupláját érte, és én is meggazdagodtam. És öt év után a gyár fele, amit addig csak lízingeltem, az én tulajdonomba került. 

– Ha jól értem, ez tulajdonképpen készpénz nélküli, mondhatnám virtuális vásárlás volt.

– Így is mondhatjuk, mivel a pénz csak könyvvitelileg mozgott. Ez a konstrukció ma már bevett gyakorlat, de akkor én csináltam először. Ezt az ötletet egy hetilap újságírójának az idő tájt elmondtam, majd a 90-es évek közepén kapok egy levelet: Tamás úr, megértettem azt a konstrukciót, amit ön az interjúban elmondott. Saját munkahelyemen, ahol alkalmazott voltam, az ön privatizációs technikáját követve ma tulajdonos vagyok. Köszönöm. 

HVG - portré

(Részletek)

 

Tamás István

a Dunaholding Rt. elnök-vezérigazgatója

1993. február 20.

 

Nevezték már hiénának és üzleti zseninek a magát közalkalmazottból a 10 legvagyonosabb magyar vállalkozó közé feltornázó, negyvenéves Tamás Istvánt. (…) Az ifjú Tamás azonban már a gimnáziumi érettségi után “elfajzik, villamosmérnöknek tanul a moszkvai építőmérnöki egyetemen. “Irányításrendszer-automatizálást csak a Szovjetunióban vagy az NDK-ban tanulhattam – teszi érthetővé a manapság mindenképpen magyarázatot igénylő választást. 1976-ban végez, majd idehaza a Vízügyi Tervező Intézetnél áll munkába, de “hamar rájöttem, erősebb a vonzódás bennem a közgazdasági kérdések iránt. Átkéri magát a vállalkozási osztályra, és miután esti tagozaton elvégzi a közgazdaság-tudományi egyetem ipari szakát is, szakít a mérnöki pályával. Az Országos Anyag- és Árhivatalnál helyezkedik el, egyetemi doktori címét már a vállalati árképzésről írt disszertációjáért kapja, “de kiderült, hogy a költségvetési apparátusi munka nem az én világom. Egy pályázatra jelentkezve kerültem a Fővárosi Mélyépítési Tervező Vállalathoz gazdasági igazgatónak – mesél a folyamatos helykeresésről. Itt csinálja első nagy húzását: értékpapír-műveletekkel rövid időn belül megnégyszerezi a cég vagyonát. Megjön az étvágy, részvénytársaságról álmodik, de a mélyépítők ehhez – úgy látszik – nem elég magasröptűek. Tamás ekkor önálló céget alapít, majd “benősül az akkor már privatizációs botrányairól hírbe került Ápiszba. Ebből a házasságból születik a Dunaholding Rt., amelynek a mai napig ő az elnök-vezérigazgatója.

(…)

– Önről legutóbb, mint a Centrum Áruházakért közel 3,5 milliárdot felkínáló rejtélyes “tízek egyik tagjáról írt a sajtó. Ez egy létező “klub?

– Szó sincs zártkörű klubról, inkább baráti társaságnak nevezném. Már nem tudom melyikünk említette először, hogy volna mit megbeszélni időnként. Azóta kéthetente találkozunk. Egy tény: ma minden vállalkozó magányos. Ezen próbálunk segíteni.

– A pesti pletykák szerint Palotás János is társként ajánlkozott a Centrum üzletben, de valaki a “tízek közül azt mondta, mit akar, hiszen a belépőt sem tudná letenni...

– Palotás neve nem került szóba, ahogy a belépődíj sem, hiszen nincs ilyen. Egyébként nagyra becsülöm, tagja a Dunaholding Rt. Felügyelő Bizottságának is. Úgy gondolom, ő főként abban különbözik a Centrumra pályázóktól, hogy számos vállalkozása között nincs olyan, amely jellegzetes profilja révén cégtulajdonosként tette volna ismertté a nevét.

– Azért csak figyelik egymást, kinek hogyan nő a vagyona?

– Ez nem téma közöttünk. Senkiről sem tudom, hogy konkrétan mennyivel rendelkezik.

– Nem kívánjuk, hogy e tekintetben magáról valljon. Egyébként mennyire családi vállalkozás az öné? Szüleit, testvéreit, sógorát is bevonta?

– Igaz, ami igaz, a Dunaholding Rt. részvény kibocsátásakor idős szüleim és nővérem is jegyeztek 5-5 részvényt, amitől persze a cég még nem vált családi vállalkozássá. A Dunaholding Rt. tulajdonosi struktúrája – lévén tőzsdei cég – igen összetett. A vállalkozás annyiban az enyém, amennyiben az irányítás, a működtetés az én kezemben összpontosul.

– Mégis hogyan oszlik meg a vagyon?

– A teljes tőke egyharmada társaságok tulajdonában, körülbelül ugyanennyi saját portfoliónkban a cégen belül, a fennmaradó hányad pedig tőzsdei papírokban, illetve külföldiek kezében van. Ez utóbbi mintegy 400 millió forint névértékű részvény lehet.

– Ne is folytassa, mi már elvesztettük a fonalat. Ön eredetileg műszaki ember, mikor fedezte fel önmagában a szövevényes kapcsolatokban való kiigazodás képességét?

– Talán az volt a kezdet, hogy amikor én álltam a gimnáziumi ifjúsági szervezet élén, több pénzünk volt, mint az iskolában bárki másnak. De a Viziterv hasonló szervezetében is sok pénzt szereztünk – különmunkákból. Ha komikusan hangzik is: azok voltak a “tanulóévek.

– Az ön üzleti húzásai közt sokan mindig is “kénköves illatokat érzékeltek. Részvényeik tőzsdei bevezetése körül is hatalmas viharok dúltak. Önt többek között bennfentes kereskedelemmel és a bejelentési kötelezettség elmulasztásával is megvádolták. Önnek és cégének büntetést is kellett fizetnie... Levont-e bármilyen tanulságot?

– Igen, azt, hogy az ember ne számítson rá, hogy bárki is nyilvánosan belátja tévedését. Nem akarok mártírnak látszani, de az igazság mégiscsak az, hogy családomat és engem ok nélkül meghurcoltak. Szűk körben később ezt többen elismerték, de másutt ennek nem adtak hangot. A vihar elmúlt, és a cégnek nem kellett büntetést fizetnie.

– Lehet, hogy ezért utálja önt a hatalom? Eddig legalábbis még nemigen tudott olyan ajánlatot tenni az ÁVÜ-nek, amit az elfogadott volna.

– Nem rólam és nem a hatalomról van szó. Ebben a közép-kelet-európai régióban nehezen viselik el, ha valaki sikeres. Mi vagyunk az Állami Vagyonügynökség legnagyobb tanácsadója, miközben egy megbízást sem kapunk. Abszurd helyzet.

– Ennyi visszautasítás után milyennek látja Csepi Lajost, az ÁVÜ-vezért?

– Még az árhivatali apparátusból ismerem. Korrekt, aki emellett rendkívül lojális is, ami persze kötelessége. A hatalomnak ilyen emberekre van szüksége.

– És a monopolysok legalább szeretik?

– Találkoztam Balás Istvánnal, aki elmondta: sokat böngészték a mi pénzügyi technikáinkat, és megállapították, hogy ezek a legjobb konstrukciók ahhoz, hogy az állami tulajdon ne szenvedjen kárt, és a privatizált cégek is megmaradjanak...

– Ezek után már mi sem értjük. De miért nevezték önt a “belváros hiénájának?

– Én is megkérdeztem az újságírót, aki valóban ezt írta rólam. Azt a választ kaptam: hallotta. Miközben soha egyetlen belvárosi ingatlan nem volt a tulajdonunkban, és nem is foglalkoztunk ingatlanspekulációkkal.

– Az üzletember azért nem nélkülözheti a felsőbb kapcsolatokat. Jönnek a választások, döntött már, melyik párt felé szándékozik nyitni?

– Egyik pártot sem támogatom. Ugyanakkor minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a mindenkori hatalom úgy irányíthassa az országot, hogy az működőképes legyen.

– Nemrég egy vállalkozó azt mondta, ő minden reggel teletankolja a kocsiját – minden eshetőségre készen. Ön viszont közismerten itthon ülő típus. Ennyire optimista?

– Ha idehaza nem leszünk képesek magunk megoldani a problémáinkat, nem fogja azt megtenni helyettünk senki. Nem hiszek a külföldről idetelepített “csodaötletekben. Szerintem minél többünknek itthon kellene alkotnunk...