HVG portré

(részletek)

Tömpe István

pénzügyminiszter-helyettes

 

1990. január 27.

 

A privatizáció első számú magyarországi szakértőjének számító Tömpe István régi kommunista családból származik. (….) Első munkahelye a KSH Gazdaságkutató Intézete. Három évig maradt itt, majd levelező aspirantúrára a moszkvai Bogomolov-intézetbe indult, ahol elsősorban a külföldi beruházásokat kutatta. Újabb három év múlva váltott, és ismét egy külföldi állás mellett döntött, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának lett tisztviselője. Eleinte a magyar ügyek felelőseként dolgozott Genfben, majd a kelet-európai kereskedelemmel kapcsolatos adatbázisokat állított össze.4 Négy év után a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok titkárságára került, amivel is kezdetét vette Tömpe hosszú vándorútja az államapparátusban. 1983-ban jött haza, s 1985-ben már új helyen volt, az Országos Tervhivatal termeléspolitikai osztályát irányította. 1988-ban újabb állomás: meghívják a Minisztertanács titkárságán belül működő szakértői csoportba, ahol egyebek között Antal Lászlóval, Surányi Györggyel dolgozott együtt, Medgyessy Péter irányításával. 1989 augusztusában - ahogy mondja - véletlenül került a Pénzügyminisztériumba. Patkó András ajánlotta utódjának. Már előtte bedolgozta magát a tulajdonreform kapcsán a privatizáció kérdéskörébe, volt egy ideig kormánybiztos is, s bár erről lemondott, mostanáig a Nemzeti Vagyonügynökség megalkotásán munkálkodott.

 

- Befolyásolta-e pályaválasztását kádergyerek-származása?

- A családunk nem volt a hagyományos értelemben vett kádercsalád. Szüleim mindig megvetéssel tekintettek a harácsoló, proli újgazdagokra. A káder-örökséget - megvallom - ennek ellenére világéletemben utáltam.

- Az apai háttérrel - gondoljuk - mégiscsak könnyített lehetősége volt a látványos karrierre. Miért horgonyzott le végül a száraz közgazdaság-tudomány mellett?

- Eredetileg az országos tanulmányi versenyen egy Kun Béláról írott szakdolgozatommal kivívtam magamnak az automatikusegyetemi felvételt, de némi habozás után többek tanácsára mégsem a történelem szakon kezdtem tanulmányaimat, hanem a közgázon. Az első két évet végigpolitizáltam, s meg kell mondanom, közgazdasági emlékeim egyáltalán nem maradtak az egyetemről. Ami viszont maradandó, és amire ma is büszke vagyok: megalakítottuk a mai Rajk László Szakkollégiumot, amely egyféle vitafórum mind a mai napig.

- Lázadó kádergyerek volt? Mint például Földes Hobó?

- Ilyen értelemben nem, de azt hiszem, ez típus kérdése. Én sokkal magányosabb vagyok. És talán magammal és másokkal szemben is kritikusabb. Jobban hajlok a kompromisszumokra, s éppen ezért nem is vagyok ideális állami hivatalnok.

(…)

- Amikor hazajött az ENSZ-ből, elkezdte nagy bolyongását, mintha sehol sem találta volna helyét.

- Így igaz. Az NGKT-ben a parancsuralmi rendszer taszított, az Országos Tervhivatalban megéltem, ahogyan a hivatal fokozatosan kikopott a hatalomból.

- Ön első perctől óva intett a nemzeti vagyon elkótyavetyélésétől. Ha az Országgyűlés mostani ülésszaka elfogadja, úgy létrejön a Nemzeti Vagyonügynökség, s ha önt megválasztják, az ország első számú fő vagyonőre lehet. Ezzel nagy politikai hatalmat kaparint a kezébe?

- A törvénytervezetet úgy alkottuk meg, hogy ha lehet, ne jelentsen politikai hatalmat.

- Oly sok mindentől szerettük volna már megóvni magunkat... Megsaccolta-e már, hogy mekkora is az a nemzeti vagyon?

- Én inkább azt tartom a leglényegesebbnek, hogy egy privatizációs kultúra, egy eddig nálunk ismeretlen üzletág indításában játszhat szerepet. Ám sok esélyt nem adok neki, hogy én vezetem az intézményt.

- Arra céloz, hogy 17 éves MSZMP-tagság után most az MSZP-be igazolt át?

- Igen. A Vagyonügynökség vezetőjének szerintem le kell mondania pártfunkciójáról, sőt párttagságáról is. Ma a politikai pártok pártalapon és önző módon is támadni fogják a privatizációt.

- Ezek szerint a gesztenyét valószínűleg másnak kaparta ki?

- Nézze, egy jármű konstruktőrének nem feltétlenül kell beülnie a maga tervezte autóba.

- És ha nem lesz fő vagyonőr? Marad a minisztériumban?

- Engem ez a kormány alkalmazott, ha a kabinet leköszön, feltehetően én is megyek. ha úgy adódna, hogy mégis maradnék, ennek két alapfeltétele lenne: az, hogy foglalkozhassam a forint konvertibilitásával és a kelet-keleti reformok intézésével.

- És ha mennie kell a József nádor térről?

- Akkor nagyon valószínű, hogy belépnék egy már meglévő üzleti vállalkozásba.

- Sok a vita ma arról, mennyit adjunk el a nemzeti vagyonból. Ön szerint mi lenne az egészséges arány?

- 20-30 százaléknál nem kell többnek lennie, s a külföldi tőkét elsősorban a termelésbe célszerű bevonni.

 

Világgazdaság portré

(részletek)

 

A bankár, aki révész és kommunikátor5

 

-- Majd négy évet töltött Genfben, a pályatársai által méltán irigylendő intézményben, munkakörében sokkalta több információhoz, ismeretanyaghoz jutva, sokkalta több fizetségért. Az meg sem fordult a fejében, hogy kint marad?

-- Az sem, hogy meghosszabbítsam az ott-tartózkodást, pedig a családom, a gyerekeim jövője szempontjából esetleg észszerűbb lett volna. A munkám érdekes volt, de egy idő után rutinná vált, és a szervezetben én csak egy tizenhatod rangú senki maradtam. Volt, aki ezzel nem törődött és boldoggá tette, hogy a négyhengeres autóját hathengeresre cserélte és márkás cipőket, öltönyöket vehetett. Nem volt honvágyam, de élt bennem egyfajta nosztalgia az iránt a bizonyos műhelymunka iránt. Az NGKT-t Bartha Ferenc vezette, ő hívott oda, és kölcsönösen impresszionált bennünket, hogy ebben a Marjai József miniszterelnök-helyettes által irányított intézményben, a kézi vezérlés idején, a buta, rosszul képzett bürokraták között, mindketten gátlástalan, határozott egyéniségnek számítottunk, akik ráadásul több nyelven beszélnek. A történethez tartozik, hogy Marjai édesanyámmal együtt került a külügybe és gyerekként többször jártam náluk, amikor Prágában lett nagykövet, és ő nekem a Jóska bácsi volt. Kedveltem, és ma sem tudok elfogulatlanul beszélni róla. A mai napig összejárunk, elbeszélgetünk, de azt a típusú hatalmat, amely az állami tisztviselők vegzálásából, utasítgatásából állt, kevésre becsültem. Végül is ebből a pretoriánus gárdából átmentem a Tervhivatalba, a Balassa Ákos vezette közgazdasági főcsoportban, ahol Vértes András barátommal közösen dolgoztunk az utolsó ötéves terven és a világbanki hitelhez feltételként szabott, első ipari szerkezetátalakítási programon, amely akkor hatékony eszköze volt a gazdaságpolitikának. Érdekes lenne ma belenézni, mert valószínűleg kiolvasható belőle, milyen elképesztően nagy utat tettünk meg. Azon járt a fejünk, hogy megyünk a piacgazdaság felé, de a Tervhivatalban arra számítottak: bárhogyan lesz, a jövőt tervezési szempontból uralni lehet. Ez a periódus 1987 végéig tartott, majd Grósz Károly miniszterelnökségével kezdődött el Magyarországon a kancellári rendszer, amely különféle változatokban felerősödik, és a rendszerváltást követően jogilag is szentesül. Grósz a reformból megértette annak PR-értékét, és csak akkor kezdett gyanakodni, amikor elment Amerikába, eladott ötven vállalatot, majd hirtelen kiderült, hogy azok eladhatatlanok, mert jogilag hitbizományi formában működnek. Akkor, 1988 januárjában indult be a liberó-programként közismertté vált liberalizáció kidolgozása a Kunos Péter által vezetett Medgyessy-féle titkárságon, ahova 15-en kerültünk. A munka szellemi motorja Antal László volt.

-- Németh Miklós miniszterelnök Martonyi Jánossal együtt ki is nevezte privatizációs kormánybiztosnak, amiről Ön egy alkalommal lemondott. A lemondását nem fogadták el, sőt egy kis kitérővel, 1990 tavaszán a többpárti egyeztetés alapján a parlament választotta meg az Állami Vagyonügynökség első ügyvezető igazgatójának. Túlságosan nem melegedhetett meg ebben a székben, de elérte, amit akart. Kérdés: milyen áron?

-- Nekem a privatizációs szervezet felállítását kellett kidolgoznom, és már a rendszerváltó kerekasztal-tárgyalások előtt - ahol a tulajdonváltási munkacsoportot vezettem - sok konfliktusom volt a spontán privatizáció híveivel, mert abnormálisnak tartottam, hogy az állami tulajdonban lévő vállalat igazgatója határozza meg az értékesítés koordinátáit. De a reformhivatalnokok között is vízválasztó lett, ki melyik változattal értett egyet az átalakulási törvény vitájában. Ez volt az a pillanat, amikor az addig egységesnek tűnő reformnemzedék kettéhasadt és a mai napig nem tért magához. Az volt a felfogásom, hogy kormányfelügyelet alatt álló szervezetet kell létrehozni, amelyik törvényi megbízásból teljesíti feladatát és a tulajdont az államtól elvonva a nemzetnek adja vissza. Azért ragaszkodtam mindvégig az ügynökség és az állami kifejezéshez, hogy az elnevezésében is kifejeződjön a lényege. Nem kellett ezt feltalálni, mert tőlünk Nyugatra sokan így csinálták előttünk, mégis azokat, akik ezzel a koncepcióval értettek egyet, többen azzal vádoltak meg, hogy azért csalunk, hazudunk, hogy aztán ellophassunk mindent. Ők még nem tudták, hogy ez majd csak egy későbbi kurzusban valósul meg. Én abban reménykedtem, hogy a tárgyalások alatt az ellenzékkel, a mai szóhasználattal élve, levajazzuk az én kis szervezetemet, mert a kormány már nem hallgatott senkire. Kudarcot vallottam, mert az ellenzék nagy bolsevik ármánynak tekintette az elképzelésemet. Rájöttem, akik velem szemben ülnek és tegnap még a kollégáim voltak, nagyon nem a barátaim, és nekik is szükségük van egy legitimációs folyamatra. Legitimációnak pedig ott vagyok én, akit a volt állami tervbizottsági tisztviselők lekommunistázhatnak. Éreztem, egy másik világ felé mozdulnak el, és ha az érdekeik úgy kívánják, akár a saját anyjukat is megtagadják. Pocsékul kezeltem ezt, az viszont már kifejezetten bosszantott, hogy a reformjaimat kezdik ellopni, kezdek kimaradni valamiből, amit többek között én indítottam el. S amikor a nyár végi kormányülésen is a halogatás taktikájával szembesültem, lemondtam. Néhány hónapig pénzügyminiszter-helyettesként a forint konvertibilitását készítettem elő, de a szívem visszahúzott a privatizációhoz.

-- Csak a szíve? Tényleg hitt abban, hogy a privatizációt végig lehet vezényelni tiszta kézzel? Nem voltak ehhez túl nagyok, zsebre menően kecsegtetőek a tétek?

-- Valószínűleg a naivitásom fokát jelzi, hogy hittem ebben, de vak nem voltam. A külföldi tőke érdeklődése a miniszterelnöknél, a pénzügyminiszternél és nálam jelentkezett. Abban az időszakban hónapokon keresztül a naptári előjegyzésemben félóránként külföldi delegációk voltak beírva. A barátaim, az ellenségeim több mindenre célozgattak, de nem figyeltem rájuk, mert abban biztos voltam, hogy az én kezem nem piszkolódik be.

-- Kupa Mihály, aki maga is részt vett a törvénytervezet kidolgozásában, többször elmondta, hogy a privatizációs törvényből pontosan azok a részek maradtak ki, amelyek a korrupciót csökkenthették volna.

-- Ez biztosan így igaz, de az elemi módon dübörgő egyéni érdekekkel szemben egy vérszegény parlamenti szabályozástól nem lehetett mást várni. Akkorra viszont már elkerültem a húsosfazéktól. Ugyanis az a megtiszteltetés ért, hogy a demokratikusan megválasztott parlament első vizsgálóbizottsága az én bűnös magatartásom tisztázására ült össze gróf Bethlen István vezetésével. A közvetlen támadásokhoz az adta az apropót, hogy közreműködtem az IBUSZ privatizálásában, londoni tőzsdére vitelében, és az akkori kormánypártok radikális politikusai ügyészségi vádemelést szerettek volna elérni, mondván: ezáltal elloptam a magyar nép vagyonát. Nem vicc, a jegyzőkönyv megtalálható az Országgyűlés bizalmas iratai között. Túléltem, ugyanúgy, mint azt, amikor néhai Antall József magához rendelt és próbált meggyőzni: nem a szüleim múltja miatt kíván megválni tőlem, és nem a képességeimmel van baja, de lássam be, a vagyonügynökség élén nem tarthat meg olyan valakit, akit az előző parlament választott meg, de külügyi állásra számíthatok. Illedelmesen megköszöntem és elmentem befektetési bankárnak a magyar--japán vegyes vállalathoz.

(....)

-- Vágyott a pozícióra?

-- Igen, de nem lettem szerelmes a Mercedesbe, amely a beosztásommal együtt járt. Soha nem voltam közömbös az anyagi jóléttel szemben és szerettem jelentős erőforrások felett rendelkezni, de nem ennek hiánya, hanem a hiábavalóság élménye nyomasztott. És az, hogy az ország gazdasági átalakulása ilyen rettenetes anyagi áldozatokkal járt. Kérdés persze, hogy lehetett volna-e másképpen csinálni. Arra azonban semmiképpen nem gondoltam, hogy ekkora visszaesést kell megélni 5-6 éven keresztül, hogy ilyen mértékű munkanélküliség alakul ki, hogy ekkora tömegek válnak perspektívátlanná, és az idősek a nyomor szintjére süllyednek. Soha nem voltam érzéketlen a szociális kérdések iránt, megdöbbentett, hogy az állam ennyire nem képes uralni a tőke mozgását. Korábban mindenbe beleugattak, aztán egyik pillanatról a másikra morálisan darabokra esett szét az állam, és még egy munkajogi szerződést sem voltak képesek megfogalmazni. Odáig jutottak, hogy például a szekszárdi húsüzem ügyében egy szakszervezeti tiltakozásnak kellett felhívni a figyelmet arra, hogy ha a privatizációból az államnak is jövedelme származik, akkor a gondokban is osztoznia kell.

-- Jó-rossz eredménnyel lassan lezárul a privatizációs időszak. Ön szerint elindulhat egy tisztulási folyamat a gazdaságban?

-- Nincs vége a privatizációnak. A korábbi eszközökkel meghirdethető cég már csak egy-kettő van, például a MÁV, de a második hullám beindul és az újabb tulajdonváltást eredményez. A király környezetében lévő rablólovagok megpihennek, aki ügyes, megtartja, amit szerzett, aki nem, továbbadja. Tény: a magángazdaság térnyerése sokkal erőteljesebb lett, de eltelik még néhány esztendő, mire a stabil viszonyok kialakulnak.

(...)

-- Emiatt tehát nincsenek álmatlan éjszakái. És a magyar vasút jövője miatt? Jó ideje a MÁV Rt. tágas, elegáns igazgatósági irodájában ülünk, ahol csak a mai napon nyolc tárgyaláson vesz részt és eddig szóba sem került a vasút. Itt, ebben a székben kicsoda Ön valójában?

-- Bankár és révész. Meg kommunikátor.

 

Magyar Narancs interjú (részletek)6

 

A privatizáció egy undorító műfaj - Tömpe István, az Állami Vagyonügynökség első igazgatója

 

(…)

Tömpe István: 1988 elején, a Grósz-kormány alatt Medgyessy Péter akkori miniszterelnök-helyettes felállított egy 15 tagú tanácsadó testületet, melynek Kunos Péter volt a vezetője. Ebbe engem is meghívott, egyebek mellett Surányi György és Antal László társaságában. Grósz ekkortájt már állandóan a gazdaság megújításáról beszélt, ez a csapat pedig nagyon határozottan képviselt egy nagyon markáns piaci áramlatot, szemben a központi tervgazdasági felfogással. Számos reformot sikerült megvalósítanunk, ilyen volt a külkereskedelem liberalizációja. Eközben Sárközy Tamás vezetésével már készült a társasági törvény, én magam is részt vettem annak a gazdasági munkacsoportnak a munkájában, amely a készülő jogszabály lehetséges alkalmazási területeiről gondolkodott. Merthogy akkoriban Magyarországon alig voltak gazdasági társaságok. Abban egyetértés volt, hogy legyen több, de a mikéntben nem. Két nagy elképzelés volt. A spontán privatizáció ötlete szerint az állami vállalatok vállalati tanácsai fokozatosan átveszik a hatalmat a cégeknél, szabadon létrehoznak részvénytársaságokat, ahová kiviszik az üzletet, az adósságot meg bennhagyják. Ez, mint ismeretes, meg is indult. Ettől a megoldástól a kormány és az ellenzék is nagyon félt, mondván, csődbe viszi a költségvetést, hisz a haszon magánzsebekbe jut, a kötelezettségek viszont az állam nyakán maradnak. Ez azzal is fenyegetett, egy szocialista gazdasági menedzserréteg marad a magyar gazdaság ura. Az említett tanácsadói testületben ezért egyre inkább az lett az uralkodó vélemény, hogy a privatizációnak nemcsak a hazai magántulajdonosi kör kiépülését kell megcéloznia, hanem a külföldi tőke bejövetelét is. '89 végére győzött a központi privatizáció gondolata; létrehozunk egy céget, amely versenyeztetéssel privatizál, ráadásul az üzlet végén az állam kapja a pénzt, szemben a spontán privatizációval, ahol a pénz a vállalatokba ment, az államkincstár nem kapott semmit saját vagyonáért. Ez volt a néhányunk által kitalált Nemzeti Vagyonalap, amely nevében először még a Pozsgay Imre által képviselt hősiességet hordozta. Aztán a javaslatomra Állami Vagyonügynökséggé keresztelték át, én ugyanis azt gondoltam, hogy e szervezetnek kizárólag az eladási folyamatok felett kell diszponálnia - ezt pedig az ügynökség fogalma fejezi ki legjobban. Mivel egyszerű tanácsadóként nem lehetett volna vagyonügynökséget szervezni, Németh Miklós privatizációs kormánybiztossá tett engem és Martonyi Jánost. Én az intézményrendszert szerveztem, Martonyi feladata pedig a külföldi tőke idecsábítása volt. Persze szorosan együttműködtünk. A spontán privatizációval szemben nagyjából egy év után lehetett fellépni, ami nem volt könnyű, hisz a kormánynak saját legerősebb lobbi csoportjával, állami vállalatok vezetőivel, téeszelnökökkel szemben kellett cselekednie.

 

MN: A demokratikus ellenzék részt vett ezekben a vitákban?

 

TI: Már kormánybiztos voltam, amikor a kerekasztal második szintje, a gazdasági tárgyalássorozat megindult, részben, hogy lassítsa a folyamatokat, és persze azért, hogy megtudják a leendő utódok, milyen nehéz lesz a hátizsák. Egy asztalnál ült az állampárt, az én vezetésemmel, és az ellenzék. Köztük az úgynevezett harmadik oldal, ahová a Nőszövetség, a Münnich Ferenc Társaság és mindenféle elvarázsolt, helyüket kereső, komolytalan figurák tartoztak, de ott volt a valódi ellenzék is.

 

MN: Kifejezetten érdekel, hogy a FIDESZ milyen álláspontot képviselt akkor a privatizációról.

 

TI: A FIDESZ abban az időben értelemszerűen imádta a privatizációt, az SZDSZ-szel együtt. Ez érthető is, hisz 90 százalékos volt az állami tulajdon, és teljes a gazdasági csőd. Csak egyvalamit utáltak benne, hogy mi csináljuk, ebben az MDF-fel is egyetértettek. Nagyon furcsa helyzet volt, hisz minket a másik oldal, a pártközpont és a fél parlament is nagyon utált akkor. Miután az Állami Vagyonügynökség első ügyvezető igazgatója lettem, javasoltam, hogy a privatizáció induljon be, de a pártközi igazgatóságot az új Országgyűlés válassza, vagyis a politikai felügyelet már legyen majd az új, demokratikusan választott parlamenté. Ennek ellenére az általános hangulat az volt, hogy mi leplezetlenül, undorító módon a nemzeti vagyon lenyúlására szerveződünk, s ennek a kommunista összeesküvésnek én vagyok a vezetője. Ezt sok olyan ismerősöm is előadta, akivel öt perccel korábban még együtt dolgoztam a tervhivatalban. A Pénzügyminisztérium emberei, akik éppen csak új pártot választottak maguknak, szintén ugyanezt szajkózták. Az állam ugyanis névtelen volt, a tőkések viszont nagyon is konkrét személyek, őket mindenki, így a vállalati tanácstagok is nagyon utálták. Voltak bájosan idealista elképzelések is; Kotz László néppárti képviselő például azt javasolta, hogy privatizáljunk, mert elkerülhetetlen, de egy idő múlva a vagyon szálljon vissza a népre - így az emberek is jobban élhetnének, és tőkések sem volnának a végén. Ezt a mai napig nem sikerült megértenem. Abban a többség azért egyetértett, hogy legyenek tőkések, s végül a spontán privatizációval szemben győzött a központi privatizáció modellje. Ebben a csatában Surányi György és Bokros Lajos voltak a legfőbb harcostársaim.

 

MN: A szakirodalom szerint a spontán privatizáció '87-től '90-ig tartott, a jobboldali retorika egyik alaptétele pedig az, hogy akkortájt az állampárti apparátus széthordta az országot. Ön belülről figyelte az eseményeket. Így volt?

 

TI: Hogy hány embert és mekkora vagyont érintett mindez, azt sosem mérte fel senki pontosan - ez elősegíti a nyakló nélküli szidalmazást. Szerintem az összes máig privatizált vagyonnak legfeljebb 1-2 százaléka lehet, a többi mesebeszéd. Hisz alig voltak erre vállalati kezdeményezések. A választásokig erről főként csak beszéltek, a 2000 nagyobb vállalat közül talán 10-nél történhetett ilyen. Persze abban az időben, ha valaki létrehozott egy kft.-t, az már spontán privatizációnak számított. Innen nézve valóban százas nagyságrendről van szó. Az is tény, hogy a rendszerváltás után valóban fölgyorsult a folyamat; de nem a spontán privatizáció. Az viszont igaz, hogy akik közel voltak a tűzhöz, azok ebben az időben rendkívüli üzleti sikereket értek el, a kiírt vállalatok nagy részét ők próbálták megszerezni, hisz a rendszerváltozást követő általános gazdasági zűrzavarban mindenki a politikai összefüggésekre figyelt. A spontánt ma a kommunista szinonimájaként értik sokan, miközben ez csupán egy technika volt, amely egy viszonylag szűk kört érintett.

 

MN: Egy országban, ahol nem voltak magánmegtakarítások, miből vettek volna az emberek bármit is? Az egzisztenciahiteltől várták a csodát?

 

TI: A külföldi tőke érdeklődése hihetetlen volt, akkoriban a Kelet-Európába érkező tőke 60-70 százaléka hozzánk jött. A magyaroknak elhitték, hogy nem fogunk visszaállamosítani, és még egy kis korrupcióba is beletörődtek. Hisz messze nem voltak olyan mértékű visszaélések, mint mondjuk Oroszországban az átmenet idején. Az viszont valóban nem volt világos, hogy hogyan lesznek magyarok a történetben, mert tényleg senkinek nem volt pénze. Minden friss politikai erő körül megjelentek ugyan hazai tőkéscsoportok, de a nagytőkésekhez képest nekik sem volt sok. Különféle hiteleket találtunk ki ezért. Léteztek kormányzati irányelvek arról, hogy mit lehet egy adott évben privatizálni, s ebben az is szerepelt, hogy mihez és mennyi egzisztenciahitelt lehet adni. Ez a rendszer csak nagyon rövid ideig működött.

 

MN: Miből adott az állam hitelt, amikor neki sem volt pénze?

 

TI: Semmiből. Gyártotta a hitelt, nyomta a pénzt, '93-ban így lett 33 százalékos az infláció. A rendszer befuccsolt, bankok mentek tönkre, és az ily módon privatizált cégek jelentős része is bedőlt. Egy biztos, az e-hiteles konstrukcióban lényegesen többen vettek részt, mint a rendszerváltás előtti spontán privatizációban. Néhányan, kevesen meggazdagodtak, de a többség mindent elvesztett. De a szándék nyilvánvalóan nem a rablás volt, hanem hogy magyar vállalkozók is hozzájuthassanak állami vagyonhoz.

 

MN: Végeredményben tehát nagy pénzekhez mégis az juthatott csak, aki jó helyen volt jó időben, politikai kapcsolatokkal.

 

TI: Igen, de ez nem feltétlenül jelentett rossz hírt, hisz a régi rendszer emberei jobban ismerték ezeket a vállalatokat, mint bárki más. Régi, örök érvényű bölcsesség, hogy a demokrácia végső menedéke a tolvajok közötti verseny. Magyarországon soha nem fenyegetett az, hogy egy csoport ellopja a közvagyont. Lehet, hogy pártból csak két nagy van, de hogy jelentős gazdasági erőcsoportból több mint kettő - az biztos. Ezek megerősödése a privatizációhoz is köthető, de a gazdasági erőcsoportok jelenléte és versenye nem csupán a piacgazdaság természetes velejárója, hanem egyben a demokrácia egyik feltétele is. Versengő csoportok mindig voltak. Az első időkben bizonyosan több volt köztük a szocialista, de amikor Antallék '93-tól nekiálltak teljes gőzzel privatizálni, és kiderült, hogy ez mekkora lehetőség, akkor hirtelen mindenkinek népi-nemzeti attitűdjei lettek. Ez már csak így megy, hisz a vagyon - hatalom. Az én menesztésem is az erőcsoportok küzdelmének következménye volt. Kezdetben egyébként még a beáramló külföldi tőke megközelítőleg fele is valójában hazai tőke volt; mert akkoriban a Pénzügyminisztérium úgy gondolta, adókedvezményekkel vonzza ide a pénzt. Erre minden normális ember kirohant Bécsbe, és visszaküldött valamennyit schillingben. '93-tól viszont már komoly privatizációs bevételek voltak, egyre emelkedett a külföldi tőke mértéke, ami '98 táján érte el a csúcsot.

 

MN: Hogyan dőlt el, hogy mit privatizálnak egyáltalán?

 

TI: Kezdetben csak néhány nagyvállalatra gondoltunk, szállodákra, vasművekre, a szolgáltató szektorra és a külkereskedelemre, de a bankokra például nem. Nem akartuk eladni az elektromos hálózatot, mert körülnéztünk a világban, és azt láttuk, Európában ez nem jellemző. Az MSZMP-ben egyébként egy teljesen abszurd vélemény dominált erről; akkor kell eladni valamit, ha veszteséges. Amíg jól megy, addig hajtsa nekünk a pénzt, amikor pedig már deficitet termel, akkor mehet a tőkésekhez, hogy együtt dögöljenek meg. Az, hogy a villamoshálózatokat később eladtuk, engem is meglepetésként ért. Bár már Antall idejében megjelent a külfölditőke-ellenesség, a pincérnemzetezés, egyetlen meghatározó politikai erőnek sem volt elvi kifogása a privatizáció ellen, így az akkori FIDESZ-nek sem. A szocializmus szétesése után az államnál tényleg nem lehetett volna rosszabb gazdát találni, hisz a gazdasági infrastruktúra is megroggyant, a politikaival együtt. Ezt csak külföldi tőkével lehetett megerősíteni. Ma persze már egészen más a helyzet, a gazdasági gondok még csak nem is mérhetőek a rendszerváltozás környéki, csőd közeli helyzethez. Akár azt is lehetne mondani, hogy az állam ma már tudna jó tulajdonos is lenni. De tessék nekem megmondani, hol? Az állam teljesen elfelejtette, hogy mi a dolga. Számomra az sem elvi kérdés, hogy a repteret eladják-e vagy sem - ez gazdasági kérdés. Maradhat állami kézben, ha az állam magára vállalja a beruházások költségeit. Ezzel szemben az, hogy egy bolt állami tulajdonban van-e vagy sem, elvi kérdés. Ez nagy különbség. Amikor valaki azt mondja, hogy a repteret nem lehet privatizálni, az egy politikai álláspont, ami akár változhat is. Nem tartom kizártnak, hogy egy más színezetű kormány is igényt tart majd arra a 400 milliárdra. Ha az állam eladja azt, amit nincs ereje fejleszteni, és a cserébe kapott pénzt pedig jó dolgokra költi el, azzal nincsen semmi gond. Az igazi kérdés, hogy mire költi a befolyt összeget. Ma az állami tulajdon már hovatovább csak a lényegre redukálódott, mégsem működnek jól ezek a cégek sem. Ez a lényeg, a többi mellébeszélés.

 

MN: A privatizáció politikai minősítése ma elég kiszámítható: az egyik oldal szerint példaértékű sikertörténet a magyar út, a másik szerint viszont az ország vagyonának elkótyavetyélése és elrablása történt.

 

TI: Gazdaságilag nézve a magyar privatizáció egyértelmű sikertörténet, miközben a piacgazdaság kiépítésének magyar modellje valóban tele volt komoly tévedésekkel. A keleti piacok leépítése például ilyen; hogy a szovjet piacokra úgy tekintettünk, mit valami fertőző betegségre. Az állam által irányított termelés és külkereskedelem lebontása kikerülhetetlen volt ugyan, de mindennek az üteme túlságosan nagy vérveszteséggel járt. Két-három év alatt eltűntek az állami vállalatok, százezrek váltak munkanélkülivé. Az, hogy csak egy-két éve értük el a tíz évvel ezelőtti reálbérszínvonalat, leginkább ennek köszönhető. Radikálisabbak voltunk a kelleténél. Nem tudom, hogy lehetett volna-e kevésbé radikálisan csinálni. Mi mindig attól féltünk, hogy ha állandóan kompromisszumokat kötünk a havonta változó politikai érdekekkel, akkor sosem változik semmi érdemben. Ma viszont, akárki akármit mond, van egy erős, stabil gazdaság, ami privatizáció nélkül nem létezne. A központi privatizációt, mint módszert a mai napig jónak ítélem, de azt látni kell, hogy maga a privatizáció egy undorító műfaj. Én egyébként 10 év után abbahagytam volna, miként a keletnémetek is 5-6 év után. Ugyanakkor sok időre volt szükség, hisz nagyon messziről indultunk. Én még részt vettem a 80-as években egy olyan előterjesztés szövegezésében, amely amellett érvelt, hogy ha magánszemély is tulajdonolhat részvényt, az kifejezetten hasznos a kommunizmus szempontjából. Nagyon sajnálom, hogy ezek a kérdések manapság visszatérni látszanak.

 

MN: Mostanában már nem a piacgazdaság kiépítése céljából privatizálnak, hanem a költségvetési hiány betömködése miatt.

 

TI: Elsősorban nem is ezért kellett volna abbahagyni. Privatizációra szakosodott intézményeink az idők során óriási túlhatalomra tettek szert. Az eredeti cél az lett volna, hogy minél hamarabb, fél-egy év alatt privatizálódjon egy adott vagyontárgy. Ehhez képest voltak olyan állami vállalatok, amelyek több mint egy évtizedig álltak egy állandóan privatizációt forszírozó cég közvetlen irányítása alatt. Az Állami Vagyonügynökség és utódszervezetei a legnagyobb káderközponttá nőtték ki magukat, az ÁPV Rt. tartotta el a magyar tanácsadóipar 80 százalékát.

 

MN: A privatizációs helyezkedés tehát minden politikai erő sajátja, ha éppen kormányon van.

 

TI: Az állam ereje két területen tud igazán megnyilvánulni. Van, aki lopásnak hívja ezt, van, aki az anyagi erőforrások feletti uralomnak, ez ízlés dolga. Az egyik a privatizáció - ez a szocialisták műfaja, a Horn-érában hihetetlen bevételeik voltak ebből. A FIDESZ viszont az államot tanulta meg, a költségvetési költekezésben bizonyult kreatívnak. Az ő idejükben már korántsem maradt annyi minden privatizálnivaló, viszont dőlt a pénz a büdzsébe, lásd az autópálya-építések esetét a Magyar Fejlesztési Bankon keresztül vagy a kétéves költségvetést. Az állami erőforrások mind szabadabb felhasználásának igénye közös mindkét oldalban. A többi pusztán műfaji kérdés; hogy korcsolyázok vagy hegyet mászok-e.