Az úgynevezett affektív temperamentum fogalma a korábbiakhoz képest markánsabb módon vezet át minket az inkább az általános populáció jellemzésére használt, a normatív személyiségfejlődést hangsúlyozó elméletek terepéről a klinikum és a pszichopatológiák világába. A kérdéskör elméletalkotói (Zerssen–Akiskal, 1998; Rovai és mtsai, 2013) elsősorban arra keresték a választ, hogy felfedezhető-e a pszichopatológiák hátterében (és azon belül is elsősorban az affektív zavarok esetében) valamiféle premorbid személyiségstruktúra, és ha igen, akkor milyen személyiségjegyek vagy affektív temperamentum tényezők játszanak szerepet ebben. Elképzeléseik építettek Emil Kraepelin (1856–1926) és Ernst Kretschmer (1888–1964) korai, a személyiségről és a biológiai folyamatokról alkotott elképzeléseire, ám mindez a későbbiekben újszerű, a kor tudományos kritériumainak megfelelő keretbe ágyazottan jelent meg. Akiskal és a munkájához kapcsolódó további szerzők ezek alapján 4, az érzelmi tónust, az affektív viszonyulást leíró temperamentumtípust azonosítottak az egyes pszichiátriai hangulatzavarok háttérváltozójaként. A depresszív temperamentumtípust (mint a major depresszív kórkép premorbid személyiségbeli leképződését) komorság és pesszimizmus, humortalan attitűd és a vidámság megélésére való akadályoztatottság jellemzi. Az ilyen típusú emberek többnyire passzívak és csendesek, ám mindemellett szkeptikusság és hiperkritikusság is megjelenhet náluk, ami jellemzően panaszkodás formájában ölt testet. Lelkiismeretesek és fegyelmezettek, ám ezek az alapvetően pozitív jegyek legátoltak maradnak a csökkentértékűség és kudarcra ítéltség sémáinak visszatérő ruminatív tematizálása nyomán. A hipertímiás temperamentumú személy (mint a mánia kórképének premorbid személyiségbeli manifesztációja) túláradóan lelkes és optimista, magabiztos, ám ugyanakkor naiv is, ami időnként a nagyzásos fantáziák világáig is kiterjedhet. Beszédes, tele van tervekkel, melyek ugyanakkor ritkán valósulnak meg teljességükben az impulzuskontroll hiányának köszönhetően. Emiatt ezek a tervek és ötletek gyakran csupán sztereotipikus viselkedésekben jelennek meg. Szintén jellemző még a hipertímiás személyekre a promiszkuit szexualitás, felfokozott élménykeresés és a gátolatlanság megnyilvánulásainak széles skálája. A ciklotím temperamentum kategóriája (mint a bipoláris kórkép premorbid személyiségbeli megjelenése) legerőteljesebben a kiegyensúlyozatlanságban érhető tetten, ahol a depresszív és felhangolt állapotok hullámzó ütemű változékonysága figyelhető meg. A ciklotím személyt kétfázisú szelfregulációs stratégia jellemzi, amely megnyilvánulhat például a munkateljesítmény minőségi és mennyiségi eltéréseiben, akár relatíve rövid idő lefolyása alatt is (pl. akár 2-3 nap viszonyában). A letargikus érzelmi állapotokat váratlanul követheti felhangoltság, ami nagyban hozzájárul az önértékelés bizonytalanságához, amely a kognitív teljesítőképességben is manifesztálódhat (a kreatív és fókuszált időszakokat zavaros és kusza periódusok váltják). A biológiai funkciókat is igen magas fokú változékonyság jellemzi, hiperszomnia és inszomnia váratlan egymásutániságban jelentkezhet. Az utolsó, irritábilis temperamentumot a szerzők gyakran kapcsolják össze a korábbi három típussal mint azoknak egy-egy altípusát megjelenítő sajátosságot, így számos kórképnek lehet tipikus vagy akár atipikus jellemzője. Az irritábilis személy az antik kolerikus típus leképződése, hangulata inkább borongós, mint felhangolt, hiperkritikus és nemritkán tolakodó, akár erőszakosként is jellemezhető. Megjelenhet még a nyugtalanság és az impulzivitás is a viselkedésében, ami a fentiekkel összhangban jellemzően negatív érzelmi tónussal párosul. A leírtak alapján Akiskal modellje, ha csak egy relatíve szűk tartományban is, de jelentős és nagy empirikus, valamint gyakorlati haszonnal kecsegtető alternatívát kínál a személyiség és a pszichopatológiák kapcsolatának értelmezéséhez, szemben a korábbi temperamentumelméletek megközelítésével.