Mielőtt rátérnénk az adott kultúra és kultúradimenziók személyiségre gyakorolt hatásának részletes elméleti áttekintésére, fontos némi módszertani kitérőt tenni. A kultúrák és a személyiség kapcsolatának elméleti összefüggései mögött a kérdéskör módszertani relevanciája különösen élesen vetődik fel, hiszen az elméleteket tesztelő empirikus, azaz tapasztalati kutatások egy meghatározott módszertanon alapulnak. A mérés alapját jelentő, a 20. században megjelenő személyiségteszteket kiváltképp Angliában és az Egyesült Államokban, tehát angol nyelven dolgozták ki. Egy érdekes statisztikai adat szerint (Arnett, 2008) a személyiség-lélektan tudományterületén belül publikált cikkek 96%-a fejlett nyugati országokból származik, s a publikációk fennmaradó, csupán 4%-a íródott azokban az országokban, ahol a világ populációjának 88%-a él. Kérdés tehát, hogy egy nyugati, iskolázott, ipari, gazdag és demokratikus (Western, Educated, Industrialized, Rich, Democratic, WEIRD) társadalomban kidolgozott és ott kalibrált mérőeszköz alkalmazható-e a gyakorlatban egy ettől eltérő kultúrában, a kapott eredmények mennyire tekinthetők érvényesnek és megbízhatónak. A kérdésre vonatkozó válaszok és nézőpontok sokfélék, a szakirodalom alapján három különböző szemléletmódot érdemes azonosítani, amelyek között azonban nem húzódnak éles határok (pl. Church, 2010; Triandis, 2000). Az első lehetséges választ az úgynevezett kultúraközi (cross-cultural) pszichológusok fogalmazzák meg, akik az alapvető hasonlóságokat hangsúlyozó univerzalisztikus nézőpontot képviselik. Álláspontjuk szerint az egyetemesség elve alapján a nyugati mérőeszközök megfelelőek ahhoz, hogy segítségükkel különböző kultúrákat tanulmányozzanak, s azonosítsák az általános személyiségdimenziókat, illetve folyamatokat, vagy éppen ellenkezőleg, feltárják a kulturális különbségeket. Ezen kutatók sok ország és nemzet részvételével zajló nemzetközi összehasonlító kutatásokat végeznek, s a nomotetikus megközelítés mellett köteleződnek el. Míg a kultúraközi pszichológusok a kultúra és a személyiség fogalmát viszonylag különálló tényezőként kezelik, addig a második nézőpont a személyiség és a kultúra összefonódó jellegét, azok egymást kölcsönösen meghatározó voltát nyomatékosítja. A személyiség fogalmának definiálásakor annak szociálisan konstruált jellegére támaszkodnak, más szavakkal szerintük személyiségünk a társas interakciók folyamán jön létre. Például Shweder és Sullivan (1993, 499) úgy fogalmaz, hogy „a kultúra és a személyiség egymást alkotják”, vagyis a kultúra és a személyiség lényegében egymástól elválaszthatatlanok. S mivel személyiségünk szociálisan konstruált, ezért kultúránként változik annak jelentése. A kultúra és a személyiség interakcióját fókuszba emelő egységes módszertant és önálló tudományterületet a kulturális antropológia mintájára kulturális pszichológiának (cultural psychology) nevezzük. A nyugati pszichológiával való elégedetlenség adja a harmadik lehetséges választ: az indigenous (helyi, őshonos) pszichológia képviselői fogalmazzák meg. A főként Latin-Amerikában, Ázsiában, Közép- és Nyugat-Afrikában kibontakozó mozgalom képviselői a kulturális különbségeket kiemelő relativista álláspontra helyezkednek, s amellett érvelnek, hogy olyan elméletekre, fogalmakra és mérőeszközökre van szükség, amelyek egyedi módon reflektálnak az adott kultúrára s annak kontextusára. Egy bizonyos kultúrában kidolgozott, majd egy másik nyelvre lefordított kérdőív sem konceptuálisan, sem nyelvileg nem tekinthető az eredetivel ekvivalensnek, gondoljunk csak egy kérdőívben szereplő kifejezés konnotatív jelentésének kulturális különbségeire. Következésképpen azon személyiségkonstruktumok elaborációját és mérését tűzik zászlajukra, amelyek különösen fontosak, kiemelkedőek az adott kulturális csoport szempontjából. Ily módon kerültek a személyiség megragadására szolgáló helyi konstrukciók a figyelem középpontjába: mint például az anya és gyermeke közötti kötődés és függőség egyedi mintázatára utaló amae fogalma Japánban, amely a másik jóindulatát feltételező, szavak nélküli rátámaszkodást jelenti, a chong – az egyes tagokat a csoporthoz kötő affektív érzelem – kifejezése Koreában, vagy a közös identitást, a megosztott szelfet hangsúlyozó pakikipagkapwa szó a Fülöp-szigeteken (Church, 2010). Érdekes módon ezekben a kollektivisztikus kultúrákban a fenti kifejezések közös magját a társas orientáció és a kapcsolati fókusz jelenti. Ennek értelmében az indigenous irányzat képviselői a kultúraközi pszichológusokkal szemben a személyiség megismerésének relativista nézőpontját képviselik, számukra a személyiség tanulmányozásának királyi útját a személyiségtesztekkel szemben csakis az idiografikus nézőpont, kiváltképp az etnográfiából ismert résztvevői megfigyelés jelenti. Fejezetünkben a kizárólagosság helyett a fenti megközelítések egyenértékűségét, egymást kölcsönösen megerősítő és kiegészítő voltát hangsúlyozzuk. E három nézőpont együttes figyelembevétele, illetve esetleges integrációja teszi lehetővé, hogy a legátfogóbb képet festhessük a személyiség-lélektan tudományterületének aktuális állásáról.