Az 1990-es évek végére voltaképpen két, egymással versengő nézet uralta a személyiség-lélektanban a kultúra és az individuum viszonyát. A vonások biológiai meghatározottságát és azok stabilitását hirdető kultúraközi pszichológusok és a személyiség kultúrától függő aspektusa mellett pálcát törő nézetek feszültek egymásnak. Ebben a patthelyzetben vállalta fel Church (2000) a mediátori szerepet, és elméletében a két nézőpont integrációjára törekedett. Modelljében amellett érvel, hogy minden kultúrában léteznek öröklött, univerzális személyiségvonások, amelyek – legalább részben – felelősek a gondolkodási minták, az érzések és a viselkedés viszonylagos stabilitásáért és következetességéért. Ezzel egyidejűleg a másik oldalon a személyiségvonások konkrét megjelenési módját, manifesztációját befolyásolja a kultúra, hiszen azok eltérő ökológiai, társadalomtörténeti és intézményesült jellegüknél fogva különböző tulajdonságokkal jellemezhetők, máshol lokalizálhatók például az individualizmus–kollektivizmus vagy akár a maszkulinitás–feminitás tengelyén. A személyiségvonások és a kultúra csatájában a végeredményt két tényező befolyásolja. Az egyik az adott kultúrában elterjedt implicit hiedelem a viselkedés kontextuális vagy vonásalapú jellegéről. A nyugati kultúrák inkább vonásalapon magyarázzák a társas okság jelenségét, míg a kollektivista kultúrákban az elsődleges cél a viselkedés kontextuális jellegének azonosítása. A másik közvetítő mechanizmus pedig az implicit hiedelem aktuális volta, amely az önmonitorozás kulturális különbségével függ össze. Az önmonitorozás arra vonatkozó tendencia, hogy a személy milyen mértékben fordít figyelmet környezetének jelzőingereire, még pontosabban a szociális normákra és az elvárásokra. Magas önmonitorozással jellemezhető személyek folyamatosan radarozzák környezetüket, érzékenyek annak jelzőingereire, ezáltal a kontextushoz való rugalmas alkalmazkodás képessége jellemzi őket. Viselkedésük szituációról szituációra változik, azt inkább a szituáció determinálja, voltaképpen „vonásmentesként” aposztrofálható. Ezzel ellentétben alacsony önmonitorozás esetén a szituációval szemben a vonások a meghatározóak, így rugalmatlanabb viselkedés figyelhető meg. Ezáltal a személyiségvonások viselkedésre gyakorolt hatása kevésbé meghatározó a kollektivista kultúrákban, mint tipikusan individualisztikus kultúrákban. A viselkedés kulturális faktorai szintén általánosan jelen lévők, azonban egy kollektivista kultúrában szerepük fontosabb, mint egy individualisztikus kultúrában. Church (2000) integratív modellje hídként ível a személyiségvonásokat vizsgáló kultúraközi pszichológusok és az egyedi kulturális kontextust előtérbe helyező kulturális pszichológusok között. A talált konvergens eredmények lehetővé teszik, hogy a személyiséget a vonások mentén különböző kultúrákban összehasonlítsuk, s ezáltal érvényesítsük az univerzalisztikus nézőpontot, ugyanakkor személyiségvonásaink kulturálisan érzékeny aspektusának csekélyebb mértékű, mégis jelen lévő szemszögének megismerésére a relativista, azaz indigenious, „bennszülötti” nézőpontot érdemes segítségül hívni.