A személyiség többször említésre került áthatósága, különös tekintettel annak szélsőséges megnyilvánulási formáira, felkeltette a szociálpszichológia tudományágával foglalkozó elméletalkotók figyelmét is. Ennek talán egyik legeklatánsabb és legmarkánsabb példája az úgynevezett alapvető attribúciós hiba (fundamental attribution error, FAE) kérdésköre (Jones–Harris, 1967; Ross, 1977). A gyakorta megfeleltetési torzításnak is címzett jelenség azt a helyzetet írja le, amikor mások viselkedésének megfigyelésekor és az azok mögött rejlő motivációs bázis értelmezésekor inkább támaszkodunk diszpozicionális, azaz a személyiségen alapuló, vélelmezett tényezőkre, mint a környezet által befolyásolt úgynevezett szituatív faktorokra. Ez a feltevés részben abból építkezik, hogy míg a diszpozicionális tényezők időbeli stabilitása igen magas (lásd pl. a vonáskonzisztencia elvét), és így megbízható prediktornak tekinthető, addig a szituatív tényezők végtelenül sok formában jelentkezhetnek, az interakciójuk értelmezése pedig ha nem is lehetetlen, szélsőségesen nagy kognitív ráfordítást igényel. Egy további érv az alapvető attribúciós hiba kialakulása mellett az úgynevezett igazságos világ hipotézisben gyökerező szemléleti keret (Lerner, 1980). Az igazságos világ hipotézis értelmében az emberek úgy látják a világot, hogy abban, azzal szemben, aki pozitív, kívánatos és társadalmilag elfogadott személyiségjegyek mintázatával (vagy akár típusával) rendelkezik, a világ az igazságos működéséből fakadón szintén pozitív attitűdöt tanúsít. Ezzel szemben az averzív vagy maladaptív jegyekkel jellemezhető személyek az igazságosság kritériumai mentén nem sok jóra számíthatnak a világtól sem. Kissé leegyszerűsítve kimondhatjuk, hogy a fenti hipotézis szerint a „jó emberekkel” jó dolgok történnek, míg a „rossz emberekkel” rosszak. A fenti két szociálpszichológiai gondolkodási keret igen hatékony magyarázóerővel bír olyan helyzetek leírására, mint amilyen az áldozathibáztatás jelenségköre. Idekapcsolható még Stanley Milgram (1933–1984) híres és hírhedt engedelmesség kísérlete (Milgram, 1963), ahol a vizsgálatok megkezdése előtt a szakértők meggyőződéssel állították, hogy csak a résztvevők közel 1‰-e mutat olyan, a személyiségben gyökerező szadisztikus hajlamot, hogy áramütéssel büntesse a tanulószerepben megjelenő embertársát. Természetesen tudjuk, hogy az eredmények egészen mást mutattak, ami ismét csak felhívja a figyelmet a „körülmények hatalmára”. Összességében elmondható tehát, hogy a személyiség vélt vagy valós stabilitása a társas jelentéstulajdonítás folyamatában olyan kiemelt szereppel bír, amely képes igen nagy arányban és hatékonysággal befolyásolni személyközi interakcióinkat, jellemzően a szituatív tényezők rovására, ami számos esetben vezethet téves és problémás ítéletalkotásokhoz. A fentiek nyomán könnyen belátható, hogy bár kétségtelenül számos releváns faktor húzódik meg az előítéletek kialakulása mögött, az alapvető attribúciós hiba és az igazságos világ hipotézis két figyelmen kívül nem hagyható szempont a személyiség kapcsolódó szerepének diszkussziójában.