Szerkesztői bevezetés

A Comprehensive Grammar Resources sorozat általában és ennek részeként a Syntax of Hungarian kötetei is amellett köteleződtek el, hogy olyan leíró nyelvtanok készüljenek az egyes nyelvekről, amelyek a mondattan lehetőleg minden területét rendszerező módon írják le, az egyes nyelveket illetően a lehetőségekhez mérten egységes szempontok szerint. A szerzők figyelembe veszik a leíró nyelvtanok hagyományát, amelyben a magyar nyelv szerencsésen gazdag, valamint beépítik az elméleti mondattani kutatásokból származó rendszerezési igényt és vizsgálati szempontokat. A magyar nyelvről az utóbbi évtizedekben megjelent leíró nyelvtanokon (l. Kenesei et al. 1998; Keszler 2000) és a Cambridge University Pressnél 2002-ben megjelent szintaktikai kézikönyvön kívül (É. Kiss 2002), az első kötetével 1992-ben megjelent Strukturális magyar nyelvtan tekinthető fontos előzménynek, amely ugyan elméleti kutatások eredményeit tartalmazza, de egyben nagyon gazdag leíró részletekben a magyar nyelv különböző részrendszereiről (mondattan, fonológia, morfológia, szótár; l. Kiefer 1992; 1994; 2000; 2008). Az ezeknek az előzményeknek köszönhető felhalmozott empirikus tudást felhasználva és kibővítve készülnek az Átfogó magyar nyelvtan rendszerező igényű leírásai a lexikai kategóriákat képviselő alaptagok és az azokra épülő szintagmák (főnévi, igei, névutós és melléknévi frázisok), valamint az egyszerű és az összetett mondatok (mellérendelő mondatok, finit és nemfinit alárendelések) szerkezetének témájában.

Jelen kötetben a leíró nyelvtan alapvető célkitűzésénél tovább menve, a szerzők az általuk vizsgált jelenségekről elemzést is nyújtanak, kutatásaikat beillesztik a nyelvelmélet legújabb hazai és nemzetközi eredményeibe. Két tanulmány pedig kísérletes módszereket alkalmazva vizsgál nyelvtani jelenségeket, ezzel is gazdagítva a korábbi kutatásokat, valamint a leíró nyelvtan eredményeit, amelyek elsősorban a szerzők és a szakirodalom elfogadhatósági ítéleteire építettek. Az egyik kísérletes módszereket alkalmazó tanulmány egy új és nagyon változó megítélésű jelenség – a hogy kötőszó melletti infinitívuszi tagmondat – megismerésében támaszkodott nagyobb számú beszélő ítéleteire, míg a másik a nominalizációkban megjelenő argumentumok értelmezési lehetőségeit vizsgálta kísérletek segítségével. Mindkettő jól mutatja, milyen módszereket használva és milyen kérdésekben veheti hasznát akár a leíró, akár az elemző igényű nyelvtanírás a kísérletes adatgyűjtésnek.

A tanulmányokat az első szerző szerinti alfabetikus sorrendben közöljük, rövid bemutatásukban is ezt követem. Az Igei és hibrid szerkezetek Grohmann-ciklusai és -tartományai a magyarban című tanulmányában Alberti Gábor és Farkas Judit egy részletes elemzést alapoz meg, mely elemzés egységes keretben kezeli a magyar főnévi szerkezeteket, magyarázatot kínálva az egyszerű főnevek, valamint a főnévi igeneves és -ás/-és nominalizációs hibrid szerkezetek különböző felépítésére, a szerkezetekben lehetséges konfigurációk megszorításaira. Az elemzés hátteréül Alberti Tau modellje szolgáltatja a lexikai-szemantikai bemenetet, amely a minimalista szintaxis fáziselméletét követve (Grohmann ciklusait alkalmazva) építi fel a mondatszerkezetet, valamint ezek hangalaki megvalósulását (PF-transzferét). Az igéből történő képzéssel létrejött hibrid szerkezeteket a szófajváltásért felelős N fejek különbségével magyarázzák. A kiépülő ige szerkezeten az N fejjel egy főnévi projekció kezdődik, ahol az N fejben vagy az igenév -ni végződését, vagy az -ás/-és képzőt találjuk, ez a két fej pedig a különböző szelekciós és projekciós tulajdonságai révén eltérő módon engedélyezi az argumentumok megvalósulását.

A következő tanulmány is a magyar nominalizációkban megjelenő argumentumokkal foglalkozik, azonban más célkitűzéssel. Bánréti Zoltán, Lévai Dániel és Ugrin Bálint cikke a Társas interakciót jelentő nominalizációs szerkezetek kísérletes vizsgálata témájában mutat be új eredményeket. A kísérlet célja az volt, hogy megvizsgálják, a beszélőknek a társas interakciókról való konceptuális tudása hogyan befolyásolja az ilyen társas interakciókat megnevező, nominalizációkat tartalmazó szerkezetekben annak a kiválasztását, hogy melyik résztvevő jelenik meg birtokos formájú argumentumként. A kísérleti alanyok mondatokat vagy képeket láttak és az ezekhez tartozó implauzibilis vagy plauzibilis interakciókhoz kellett kiválasztaniuk a megfelelő, nominalizációt tartalmazó kifejezést, amelyben vagy az ágensi vagy a páciensi argumentum volt megjelenítve. A kísérleti eredmények azt mutatják, hogy a kétféle (nyelvi vagy képi) modalitásban egyaránt alkalmazzák a beszélők a társas interakciókhoz tartozó konceptuális tudást és ez interakcióban van a szituáció könnyen vagy nehezen elképzelhető voltával.

Az igék lexikális tulajdonságaiból kiindulva az általuk megkövetelt vagy opcionálisan megjelenő vonzatokról ír Bibok Károly Argumentumok a szintaxisban és a lexikonban című tanulmányában. A napjainkban szintén népszerű, a szintaktikai szerkezet által meghatározott argumentumszerkezetet feltételező elméletekkel szemben, Bibok amellett érvel, hogy a vonzatkeretnek a lexikonban meghatározottnak kell lennie. Az igevonzatok típusainak tárgyalásakor az argumentumok és a szabad határozók közötti distinkciókat vázolja a cikk, majd az igék lexikai-szemantikai reprezentációjából projektált vonzatkeret előnyeit vizsgálja. Miután megállapítja, hogy a lexikai egységeknek része azok argumentumszerkezete is, a magyar igéket vonzatszerkezetük szerint osztályozza a tanulmány. Az igeosztályok az argumentumok száma és azok morfológiai megvalósulása szerint különülnek el; ezen tulajdonságok alapján hat szemantikai alapú igeosztályt és azokon belül összesen 11 morfoszintaktikai alosztályt különíthetünk el, mely a magyar (lexikális) igék osztályozásának egy teljes rendszerét vázolja.

Visszatérve az igékből képzett főnevek témájához, Farkas Judit, Szabó Veronika és Alberti Gábor tanulmánya Egy- és többértelműségek igéből képzett és közönséges főnevek csoportjaiban címmel gondolja tovább Alberti és Farkas e kötetbeli elméleti téziseit és alkalmazza az ott bevezett keretet az ‑ás/-és képzős deverbális főnevek és a közönséges – vonzatok nélküli és vonzatkerettel rendelkező – főnevek szerkezeti tulajdonságainak, illetve a bennük megjelenő hatóköri viszonyoknak a levezetésére. A főnévi kifejezésekben megjelenő bővítmények között külön tárgyalják a birtokosi vonzatot és a nem birtokosi (szabad) bővítményeket. A szerzők amellett érvelnek, hogy a komplex eseményeket leíró igéből képzett főnevet tartalmazó főnévi kifejezésekben megjelenő bővítmények hatókörének értelmezési lehetőségei nemcsak a mondaton, hanem magán a komplex DP-n belül is többértelműséghez vezethetnek, ellentétben a közönséges főnevekkel.

A vonzatszerkezetek témájától távolodva a Mit – de inkább: miért – rendelünk mellé? A közbevetett mellérendelő kérdésekről című tanulmányában Gazdik Anna a mellérendelésnek a tanulmány címében is illusztrált esetét vizsgálja. Az ilyen közbevetett mellérendelő kérdést tartalmazó mondatokat elliptikus szerkezetekként is elemezték már, de valódi frázisszintű mellérendelésként is jellemezték már őket. A tanulmány megmutatja, hogy mindkét korábbi javaslatnak vannak gyenge pontjai. Az adatok gondos vizsgálata és az alternatívák tárgyalása után Gazdik amellett érvel, hogy ezeknél az elemzéseknél jobban működik egy olyan megközelítés, amely szerint a mellérendelt egység egy közbevetés. Ez szerkezetileg azt jelenti, hogy a kötőszóval bevezetett frázis adjunkcióval kerül a mondatba, mely tulajdonsága magyarázza, hogy szerkezetileg és prozódiailag is elkülönül az első kérdő kifejezéstől, illetve hogy a mellérendelt kérdő kifejezés többnyire szabad határozó vagy nem kötelező bővítmény, míg az első kérdő kifejezés többnyire az alany.

Szécsényi Tibor és Szécsényi Krisztina tanulmánya a Határozottsági és lak-egyeztetés főnévi igeneves szerkezetekben címet viseli és főnévi igeneves szerkezetekben vizsgálja a tárgyi egyeztetés szerkezeti tulajdonságait. Egyrészt megállapítják, hogy a határozottsági egyeztetés és a lak-egyeztetés szintaktikai mechanizmusukat tekintve különböző folyamatok, mert egymástól függetlenül is megjelennek különböző igékkel. A főnévi igeneves szerkezetek jó terepet kínálnak a folyamatok elkülönítésére, itt olyan tárgyesetű kifejezéssel történhet egyezés, amely nem a ragozott ige vonzata, hanem a főnévi igenévé. A tanulmány több igetípust különít el az egyeztetésben való részvétele szempontjából, valamint megállapítja, hogy a határozottsági egyeztetés főnévi igenevet vonzó szerkezetekben a ragozott ige és beágyazott főnévi igenév tárgya között a főnévi igenév (vagy igenevek, ha többszörös beágyazásról van szó) közvetítésével történik, és nem közvetlenül jön létre a ragozott ige és a tárgy között. A lak-egyeztetés egy esetét elemezve a megengedő hagy igét tartalmazó mondatokban bemutatják a szerzők, hogy más argumentumok jelenléte befolyásolja a lak-egyeztetést, és elemzésükben a főnévi igenév passzív értelmezést és levezetést kap, amikor lak-egyeztetés történik. A lak-egyeztetés tulajdonságait vizsgálva továbbá egy új értelmezést javasolnak a szerzők, amely szerint egy résztvevő-irányultságú relációs egyeztetéssel van dolgunk.

A főnévi igenevekhez kapcsolódik, de egy új grammatikai jelenség elfogadhatóságát vizsgálja Szeteli Anna és Kenesei István a Szintaktikai dialektusok statisztikai elemzése felé: Egy új alárendelő szerkezet elfogadottságának felmérése című tanulmányában. A tanulmányban olyan hogy kötőszós alárendelő mondatokat vizsgálnak a szerzők, amelyekben a hogy kötőszó nem véges igét, hanem főnévi igenevet tartalmazó tagmondatot vezet be. A kutatás fő célja az ilyen mondatok elfogadhatóságának vizsgálata, amelyet két beszélőcsoporton végeztek el; ennek az eredményeit közi a cikk. Az egyik csoportban nyelvészek, míg a másikban diákok elfogadhatósági ítéleteit vizsgálták, és klaszteranalízis segítségével elemezték a mintázatokat. Elfogadóbb és elutasítóbb csoportokat és különböző adatközlői stratégiákat figyeltek meg a vizsgált beszélők között. Azt találták továbbá, hogy a konstrukció elfogadhatóságát elsősorban a főmondati állítmány befolyásolta. Ezek az eredmények alátámasztják azt a korábbi hipotézist, hogy ez az új szerkezet főnévi állítmány mellett kezd el terjedni: egyrészt ezek voltak a jelen vizsgálatban is leginkább pozitívan megítélve, másrészt nem volt olyan beszélői csoport, amely más főmondati állítmánnyal elfogadta volna, de főnévivel nem, a hogy-gyal bevezetett főnévi igeneves tagmondatot.

A kötet utolsó tanulmányában a főnévi kifejezésen belüli relációk sorában A szoros értelmező vizsgálata a magyar nyelvben címmel találunk szintaktikai elemzést Szőke Bernadett cikkében. A tanulmány amellett érvel, hogy a magyarban is létezik a nemzetközi szakirodalomban elkülönülő kategóriaként kezelt szoros értelmező, azonban a szakirodalom által az angolban lehatárolt kategóriánál szűkebb jelenségre érvényes csak. Az olyan adatokra, mint a Petőfi a költő kifejezés, szoros értelmezőt tartalmazó példaként tekinthetünk. Ezeket a tanulmány olyan szerkezetként elemzi, amelyben az alaptag is, és az értelmező is DP, és a szoros értelmezős szerkezetben adjunkcióval kapcsolódik az értelmező a másik DP-hez, így alkotva vele egy összetevőt. Az angolban szoros értelmezőként elemzett kapcsolatok közül több olyat bemutat a szerző, amely a magyarban prenominális módosítót tartalmazó frázisnak feleltethető meg. Ezek a módosítós főnévi csoportok szerkezetileg és értelmezésükben is mások, a szoros értelmezőtől eltérő tulajdonságaikat kifejti a tanulmány. A szoros értelmezőtől szintén elhatárolható a laza értelmezős szerkezet, amelynek jellemzője, hogy az értelmező nem korlátozza az alaptag referenciáját, és a szerző elemzése szerint parentetikus szerkezetet alkot.