Amennyiben a mellérendelő kérdést kérdő kifejezések mellérendelésének tekintjük, ugyanabba a problémába ütközünk, mint a hátraható ellipszisen alapuló megközelítésnél, azaz nehezen tudjuk megmagyarázni, hogy miért lesznek mellérendelhetők az eltérő kategóriájú és funkciójú kérdőszók.

 

 

 

A mellérendelés itt valójában nem az azonos kategórián, hanem a közös szintaktikai funkción alapszik: a mellérendelt tagok mindegyike állítmányi szerepben van. Ezt kiválóan megragadja az úgynevezett Wasow-általánosítás (Pullum–Zwicky 1986), amely szerint ahhoz, hogy egy mellérendelés grammatikus legyen, minden tagnak egyedül is grammatikusnak kell lennie az adott pozícióban. Ez azonban még mindig csak szükséges, de nem elégséges feltétel.

 

 

Bár az egy almát és éjfélkor külön-külön grammatikus lenne a mondatban, mellérendelésük mégsem elfogadható, hiszen eltérő a szemantikai szerepük. Ha a tagok eltérő szemantikai szerepűek, még azonos kategóriák esetén is rosszul formált lesz a mondat:

 

 

Úgy tűnik tehát, hogy a közös funkció és szemantikai szerep képezik a mellérendelés szigorú feltételeit. A magyar mellérendelő kérdések azonban, mint láttuk, ezt a két feltételt is megszegik, hiszen a (61) és a (62) példa kérdő megfelelője grammatikus (63)–(64):

 

 

Mivel a problémára már többféle megoldási kísérlet is született, a következőkben megvizsgáljuk, mennyiben magyarázzák ezek az elméleti szempontból meglepő adatokat.

 

1. Jegyekre való felbontás, alul- és felülspecifikálás. Az eltérő kategóriájú egységek mellérendelésének kezelésére dolgozták ki a nem transzformációs alapú nyelvtanokban (GPSG, HPSG, LFG) a régensek és a bővítmények szubkategorizációs jegyekre való felbontását (Sag et al. 1985; Sag 2002; Dalrymple et al. 2009). Az eltérő formalizmusokból adódó különbségekre most nem térünk ki, csak röviden felvázoljuk a megközelítés legfontosabb elemeit.

 

2. Mégis azonos funkció. A szubkategorizáció jegyekre való felbontásán túl több olyan elemzés is született, amely már tekintetbe veszi az eltérő szintaktikai funkciójú kérdő kifejezések mellérendelését. Ezt azzal magyarázzák, hogy minden látszat ellenére a kérdő kifejezéseknek van közös funkciója, de ez nem egy hagyományos szintaktikai funkció (alany, tárgy, állítmány stb.). Az első csoport szerint a közös funkció nem egy szintaktikai, hanem egy diskurzusfunkció, mégpedig a fókusz. Már Bánréti (2007) is említi, hogy az inherens fókusz jegy és az ebből adódó prozódia teszi lehetővé a hátraható ellipszist, Lipták (2001; 2003) és Gazdik (2010) pedig egyenesen amellett érvel, hogy a fókusz a mellérendelés alapjául szolgáló funkció. Ez az elemzés megmagyarázná a (63) és (64) példák grammatikusságát, hiszen a kérdőszókat lehet fókuszként elemezni. A probléma ezzel a megközelítéssel természetesen az, hogy két (eltérő kategóriájú) tartalmas kifejezés mellérendelése, mint láttuk, még fókuszban is erősen kérdéses:

 

 

Bîlbîie és Gazdik (2012) egy másfajta megközelítést javasol, amely szerint a kérdő kifejezések mellérendelésének közös mozzanata nem a fókusz (funkció vagy jegy), hanem szintaktikai szempontból az, hogy balra kihelyezett összetevők, szemantikailag pedig az, hogy mindkettő (mindegyik) kérdő kifejezés. A közös funkció tehát a HPSG formalizmusban használatos filler (magyarul l. Szécsényi 2011), azaz (balra) kiemelt vagy kihelyezett funkció, arra utalva, hogy a kérdő kifejezések a mondat bal perifériáján helyezkednek el, nem pedig kanonikus pozíciójukban, ahol megfeleltethető nekik egy gap, azaz szintaktikai űr. A filler-gap távoli függőség természetesen a transzformációs elméletek balra kimozgatásának felel meg a reprezentációs, megszorítás alapú keretekben (az LFG-ben például OP(erátor) vagy UDF (Unbounded Dependency Function) utal a balra kihelyezett összetevőre), azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiakban a balra kiemelt összetevő nem szükséges, hogy k-vezérelje a neki megfelelő űrt a mondatban. Hogy kizárják a (64)-hez hasonló eseteket, a szerzők az elemzést kiegészítik egy megszorítással, amely szerint csak a kérdő jeggyel ellátott fillereket lehet mellérendelni, azaz csak kérdő jeggyel lehet felkerülni a mellérendelt fillerek listájára.

 

 

Két dolgot érdemes azonnal leszögezni. Az egyik az, hogy a (66)–(68) példákban mellérendelt kifejezések, bár nem kérdőszók, morfológiailag kérdő névmásokon alapszanak. A másik pedig az, hogy ugyanúgy, mint a kérdőszók esetében, itt is közös mozzanatnak számít a balra kihelyezett pozíció és a közös szemantikai jegy (leegyszerűsítve

search

).

 

 

3. Egzocentrikus szerkezet közös szemantikai jegyekkel. Chaves és Paperno (2007) az eltérő funkciójú kérdő és kvantoros kifejezéseket vizsgálták az oroszban (a szerkezetet egyébként hibrid mellérendelésnek nevezték el). Megfigyeléseik nagy része egy az egyben megfeleltethető a magyar adatoknak is. Elemzésüket HPSG keretben formalizálták, a szemantikához pedig a Copestake et al. (2006) nevéhez fűződő Minimal Recursion Semantics modellt használták. A mellérendelés a szemantika oldaláról nézve a már említett közös jegyeken alapszik (wh,

search

). Ami a hibrid mellérendelést tartalmazó konstrukciók szintaktikai szerkezetét illeti, a szerzők bevezetnek egy új kategóriát a HPSG ontológiába (exocentric), amely a nevéből is adódóan egzocentrikus, és ugyanolyan kategóriatípust jelöl, mint a főnév vagy a melléknév. Ehhez a típushoz egy olyan jegy tartozik, aminek az értéke egy lista, méghozzá a mellérendelt összetevők listája (itt [Z, Y]):

 

 

Az elemzés szépséghibája az, hogy feleslegesen túlbonyolítja a nyelvtant a kifejezetten hibrid mellérendelést tartalmazó szerkezetek reprezentálására bevezetett exocentric kategóriával. A következő részben egy negyedik megközelítést mutatunk be, amely az esetek nagy részében alternatívája lehet a mellérendelő kérdések ellipszisként vagy hagyományos mellérendelésként történő elemzésének.