Ha egy csoporton klaszteranalízist végzünk infinitívuszi HKM-ekre adott grammatikalitási ítéleteik alapján és a klaszterek számát – a nem hierarchikus eljárások esetében – kettőre rögzítjük, akkor általában egy az IHKM-ek tekintetében elfogadóbb és egy elutasítóbb alcsoport jön létre.

Azonban például különböző populációkon elvégzett kétlépéses klaszterezés különböző eredményeket hozhat a tekintetben, hogy az alcsoportok mely szerkezetek megítélései alapján különülnek el egymástól, tehát mely mondatok erősebb prediktorai a csoportosításnak. A nyelvészekből álló csoporton végzett elemzésben ilyen erős prediktornak bizonyultak például a főnévi állítmánnyal álló utalószavas fejű IHKM-ek megítélései, de még ezen szerkezetek topikalizált megfelelői is. Ellenben az igei vonzatban megjelenő IHKM-ek gyenge prediktorok, hiszen ezeket még sok IHKM-párti nyelvész is elutasítja. A diákokon végzett elemzésben viszont éppen ezek az igei IHKM-ek lépnek elő első számú prediktorokká. A főnévi IHKM-ek jelentősége csökken, a topikalizált változataikat pedig egységesen még jobbra értékelik, így azok a leggyengébb prediktorok.

A főnévi állítmánnyal álló IHKM-ek jelentőségének csökkenése arra utal, hogy a diákok csoportja sokkal egységesebben fogadja el őket, mint a nyelvészeké. Ez összhangban van azzal, hogy a diákok hierarchikus klaszterelemzésének az elfogadó csoportjában már nem nyilvánultak meg olyan éles különbségek, mint a nyelvészeknél. A diákokat már az igei IHKM‑ek megítélése osztja meg, ami arra utal, hogy – a főnévi IHKM mintájára, ami a magyar nyelv grammatikájában egy rést tölt ki (Kenesei 2020) – analógiásan további IHKM-ek is egyre elfogadhatóbbá válhatnak majd. Érdemes lehet további felméréseket folytatni idősebb és fiatalabb korosztályokban is e megosztottság tekintetében, különös tekintettel az idősebb nem nyelvészek, illetve nem budapesti adatközlők bevonására, mivel ezáltal nyomon követhetőek lennének a szerkezet terjedésének összefüggései az életkorral. Ennek megállapításához a nyelvészek ítéletei nem szolgáltattak elégséges adatot, a diákokéi pedig semmilyen módon nem utalnak erre, mivel csoportjuk a korra nézve homogén.

A nyelvészek ítéletei kapcsán az életkorral való korreláció hiánya (vö. 4.1) első ránézésre akár ellentmondásosnak is tűnhet azzal az állítással szemben, hogy a szerkezet terjedőben van, ezért ehelyütt érdemes (újra)tárgyalnunk néhány, a populációk és a résztvevők közötti (esetleges) eltérést, illetve ezeknek a lehetséges hatásait a résztvevők grammatikalitási ítéleteire. A korreláció hiányát ebben a kis populációban több tényező is okozhatja1 együtt vagy külön-külön.

Az egyik megemlítendő különbség, hogy a kísérletben részt vevő diákok Budapesten, illetve annak környékén élők, míg a nyelvészek csoportja ebből a szempontból heterogén társaság volt.

Egy másik megfontolandó szempont az eredmények értékelésekor, hogy – még a szakmailag felkészült nyelvészek csoportján belül is – különbség merülhet fel annak a jelenségnek a szempontjából, melyet Nagata (1989) a szubjektív és objektív tudatosság (subjective/objective self‑awareness: SSA/OSA) paradigmájában vizsgál. Nagata kutatásában ugyan nem mutatja ki, hogy szignifikáns különbséget jelentene a résztvevők ítéleteire nézve, ha a szerkezetet kontextus nélkül (SSA) vagy valamilyen pragmatikai kontextust figyelembe véve (OSA) értékelnék, tendenciákat azonban megállapít (Schütze 2016, 142). A jelenséget az IHKM‑ek megítélésére értelmezve több beszélői stratégiára is magyarázatot kaphatunk. Egyrészt a nyelvészeknek a diszjunkciót preferáló hatfős alcsoportja felfogható úgy, mint egy az objektív tudatosságot (OSA) stratégiájául választó csoport: a diszjunkciót tartalmazó IHKM-eknek kvótatív értelmezést adva értékelhetik ezen szerkezeteket pozitívabban. Másrészt ezzel az is magyarázható, hogy például a könnyebben kontextusba helyezhető igei állítmányos IHKM-nek (3g) jelentősen jobb a megítélése a teljes beszélői közösségben, de a fenti hatfős nyelvészcsoportban is a négyfőshöz képest. Ez azt jelenti, hogy a kontextuskereső (OSA) stratégiához mindkét szerkezet esetében ugyanazok folyamodhattak.

Továbbá ugyan Ross (1979) adatai e tekintetben Schütze (2016, 110) szerint nem túlságosan meggyőzőek, nem kizárt azonban, hogy az életkor és az elfogadóbb grammatikalitási ítéletek között összefüggés áll fenn, ami szintén az ellen hatna, hogy a szerkezet időbeli terjedése az életkoron képeződjön le.

Ross (1979, 149) azt is megállapítja, hogy a naiv anyanyelvi beszélők a konzervatívabbak, vagyis ugyanabban az esetben ők adnak negatívabb ítéletet,2 illetve kevésbé használják ki a rendelkezésükre álló skálát. A skála kisebb mértékű kihasználása jelen kutatásban is megjelent, viszont a negatívabb értékítéletek csak az egyéb szerkezetekre voltak igazak, az IHKM‑ek esetében erősebb volt a diákok körében az elfogadás.

Összességében tehát elmondható, hogy kutatásunk egyes eredményei a szerkezet időbeli és a magyar nyelv grammatikájában történő terjedésére utalnak, méghozzá a főnévi állítmánnyal álló IHKM-ek felől. Más eredményei pedig – mint például a korban heterogén csoporton belüli korreláció hiánya – nem cáfolják meg azt.