A fenti példák többségében nem véletlenül szerepelt a mellérendelő kérdés beágyazott mondatban. Ez ugyanis az a kontextus, amelyben a mellérendelt kérdő kifejezések a legtöbbször előfordulnak, és a példák beágyazva sokszor természetesebben is hangzanak, mint az azonos főmondati kérdés:

 

 

Bár a jelenség magyarázata még nem teljesen világos, talán a következő irányban érdemes elindulni. A beszélő alapesetben azért tesz fel egy kérdést, mert feltételezi, hogy a hallgató a birtokában van egy olyan információnak, aminek ő a jelen pillanatban nincs, és úgy gondolja, hogy a hallgató hajlandó is lesz ezt az információt vele (a közeljövőben) közölni (most eltekintünk az elfogult, a retorikai és egyéb kérdésfajtáktól, ahol ezek a feltételek nem, vagy csak korlátozottan teljesülnek) (Farkas 2017). Természetesen a beszélő rákérdezhet egyszerre több információra is, de a hiányzó információ mennyiségének kommunikációs korlátai vannak, azaz a hallgatónak tudnia kell azonosítani az eseményt vagy tényállást, amivel kapcsolatban kérdezzük. Ha egy mellérendelő kérdést mint „derült égből villámcsapást” (out of the blue) teszünk fel, egyszerre vezetjük be a diskurzusba az adott eseményt, és teszünk fel róla kérdéseket. A beágyazás segítségével viszont előbb bevezetjük az eseményt, és utána teszünk fel róla kérdéseket. Nem meglepő tehát, hogy a legtöbb, valóban kérdő mondatként megformált többszörös kérdés nem tartalmaz mellérendelést, hanem parataktikus szerkezetű, és ennek megfelelően nem specifikus párokat vár válaszul, ahol minden új információ, hanem párlistát vagy iránymeghatározást, azaz olyan kontextusban alkalmazzuk őket, ahol a válasz bizonyos szereplői már ismertek, azaz nem azonosítani kell őket, hanem helyesen összepárosítani, vagy a köztük fennálló reláció irányát meghatározni.1