A fentebbi fejtegetésekből két következtetés adódik. Először, Gábor et al. (2008, 870) feltételezésével szemben a kompozicionalitás nem egyértelmű választóvonal az argumentumok és az adjunktumok között. Míg az utóbbiak kompozicionálisan kapcsolódnak össze az igével, az előbbiek nem jellemezhetők egyértelműen ilyen szempontból (maguknak az adjunktumoknak, ill. az argumentumoknak a kompozicionalitásáról l. Csirmaz fentebb hivatkozott helyét – 2008, 223). Másodszor, az, ami döntő szerepűnek bizonyulhat, az igei jelentések maguk, amelyek meghatározzák a szemantikai viszonyokat, amelyek alapján argumentumok kapcsolódhatnak az igékhez. Érdekes módon ez az ötlet megjelenik Gábor és munkatársai munkájában is (2008, 870), de nem eléggé hangsúlyosan, és nincs kiaknázva a kompozicionalitási kritériummal szemben. Tehát röviden összefoglalva: az igei jelentések tüzetesebb vizsgálata szükséges.

Mielőtt az argumentumok és az adjunktumok szétválasztásának igazi szemantikai tesztjeit próbára tennénk, leszögezhetjük, hogy a szakirodalomban kezdettől fogva jelen volt az a meggyőződés, hogy a megkülönböztetés megfelelő szemantikai motivációval rendelkezik. Needham és Toivonen (2011, 402) úgy véli, hogy a megkülönböztetés mögött meghúzódó általános elképzelés az, hogy az argumentumok – szemben az adjunktumokkal – a lexikai egység által kifejezett esemény kötelező résztvevőire utalnak (vö. még: Culicover 2009, 471; Haegeman–Guéron 1999, 25, 29; Schütze–Gibson 1999: 410). Ezenkívül hivatkozhatunk a Levin (2013, 4) összefoglaló munkájában olvasható megállapításra: az igék argumentumszerkezetében a szintaktikai argumentumokra szemantikai szerepeik révén történő utalás implicit elismerését jelentette az argumentumok lexikai-szemantikai motiváltságának. Érdemes még a Magyar grammatikából is idézni: a vonzat „olyan mozzanattal egészíti ki az alaptag jelentését, amelyet az szükségképpen megkíván” (Keszler 2000b, 355).

Vizsgáljuk meg most Koenig et al. (2003) szemantikai kötelezőség és szemantikai specifikusság kritériumait. Tekintsük a következő magyarra fordított példájukat:

Ha mármost az argumentumok korlátozottságát vagy megszorítottságát úgy értelmezzük, ahogy Needham és Toivonen (2011, 405) javasolja: az argumentumok specifikus igékhez vagy igeosztályokhoz kötődnek, akkor ezen a módon az igéknek a szemantikai kötelezőség kritériuma által implikált szerepei, ill. résztvevői kötelező szerepekké, ill. résztvevőkké lesznek, ami megfelel a fentebbiekben említett megfogalmazásnak, azaz hogy az argumentumok a lexikai egység által kifejezett esemény kötelező résztvevőire utalnak. Ráadásul, az ilyen résztvevők inherensen rendelkeznek a specifikus igék által jelölt eseményhez tartozás tulajdonságával, és így fel sem merülhet olyan kérdés, hogy egy adott mondatban leírt eseményből következtethetünk-e egy adott szereplőre vagy nem (az ilyen bizonytalanságokra l. Hole 2015, 1287). Ennélfogva az argumentumok olyan résztvevőket fejeznek ki, amelyek szükségesek az esemény teljessége szempontjából és ahhoz, hogy az adott ige megvalósítsa az adott jelentést a maga teljességében. Ezzel szemben egy adjunktum nem az adott ige specifikus jelentése miatt fordul elő a mondatban. Az adjunktumok inkább a szükséges résztvevőkkel együtt tekintett, azaz az egész esemény módosítását fejezik ki.

Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy az igei jelentések lexikai-szemantikai reprezentációjával kell behatóbban foglalkoznunk. Amint széles körben feltételezik, az igék jelentései logikai értelemben vett predikátumokként ábrázolhatók. A predikátumok az argumentumaikat magukhoz kapcsolva propozíciót képeznek. Tehát ha az igei jelentések elképzelhetők argumentumfelvevő predikátumokként, akkor az igék nemcsak szintaktikai, hanem szemantikai argumentumokkal is bírnak, a predikátum által kifejezett esemény résztvevőire utalva (vö. többek között: Ackema 2015, 247; Apresjan 2010, 338; 2014, 15). Ezek az argumentumok mint változók megjelennek az igék lexikai-szemantikai reprezentációjában. A lexikon szemszögéből fogalmazva: azt a jelentést, amelyet a predikátum által biztosított helyre beillesztünk, argumentumnak hívjuk (Mel’čuk 2012, 195).3 Ezen felül az igei jelentések felbonthatók olyan minimális szemantikai komponensekre, mint a CSELEKSZIK, HASZNÁL, OKOZ, VÁLIK, VAN és MOZOG stb., amelyek maguk is predikátumként viselkednek.4 Következésképpen az argumentumok nem az igejelentésekhez mint egészekhez tartoznak, hanem azokhoz a predikátumokhoz, amelyekre azok felbonthatók (l. pl.: Apresjan 2014, 17–18). Ez az elképzelés még szigorúbban is megfogalmazható: az argumentumok az igék lexikai-szemantikai reprezentációjában előforduló jelentéskomponensek argumentumfelvevő tulajdonságaiból származtathatók (Bibok 2017; vö. még: Komlósy 2015, 319).

Célszerű itt két megjegyzést tenni, amelyek tovább pontosítják a szemantikai argumentumok felvázolt koncepcióját. Először, a jelentésmódosító összetevőktől eltérően a szemantikai argumentumok nevek (vagy változók) az események azon résztvevői számára, akiket/amelyeket a megfelelő lexikai-szemantikai reprezentációkban mindenképpen meg kell adni, hogy a kérdéses igék által jelölt szituációt azonosítani tudjuk (Padučeva 2004, 73; vö. még: Apresjan 2014, 15, 19. jegyzet). Ha pedig azok hozzá vannak kötve a jelentésábrázolás komponenseihez, akkor szükségszerű jellegük még inkább kihangsúlyozódik. Ez azt jelenti, hogy a lexikai-szemantikai reprezentációk mint tesztek használhatók a szemantikai argumentumság diagnosztizálására. Másként fogalmazva: az igei jelentések mélyreható elemzése szilárd alapot nyújthat a szemantikai argumentumok megtalálásában. Persze, egy ilyen kritérium hasznossága kétségesnek tűnhet partikularitása és azon problémák miatt, amelyeket az egyes igéknek (az egyiknek a másik után való) elemzése felvet. Mindazonáltal vegyük figyelembe, hogy – egyfelől – a komponenseknek a jelentésábrázolásokban való előfordulása szisztematikus megjelenési mintákat mutat, valamint hogy – másfelől – a szemantikai argumentumok azonosításának a jelentésábrázolások egyedi tulajdonságaitól való függése nagyban hasonlít ahhoz, amit Kenesei (2016, 89; 2020) mond a szófaj fogalmával kapcsolatban. A szófajok epifenomenálisak. Csak tulajdonságok és azok kombinációi vannak, és ezek határozzák meg a szavak mondatbeli elhelyezkedését. A magyar segédigék mint szélsőséges példa esetében a releváns jegyek gyakorlatilag egyelemű szóosztályokat hoznak létre. Ugyanilyen tanulsággal szolgál, ha egy másik alapvetőnek tűnő nyelvészeti fogalomra, nevezetesen a fonémára tekintünk, amely a mai fonológiában csak mint megkülönböztető jegyek halmazának rövidítése funkcionál (Siptár 2015, 12). Ennélfogva, ha a szófaj és a fonéma fogalma átértelmezésre szorul, semmi meglepő nincs az argumentum újraelemzésének szükségességében.

Másodszor, a javasolt lexikai-szemantikai reprezentációk még egy alapvető tulajdonságát kell hangsúlyoznunk, mert ennek fontos szerep jut a későbbiekben. Mivel a hagyományosan fogalomszónak (content word) nevezett szavak közül sok nem kódol teljes fogalmat a lexikonban, a szójelentés elemzése során kikerülhetetlenek az alulspecifikált ábrázolások (vö.: Bibok 2017, 114–115, 124–125). Sőt mi több, az alulspecifikáltság módjai maguk elég változatosak lehetnek, például: az opcionális rész zárójelezése, az egyik összetevős rész fókuszálása (profilálása), valamint a változók (paraméterek) bevezetése, amikor ráadásul az egyik változó értékei korrelációban állhatnak egy másik változó értékeivel.5

Most pedig vegyünk néhány példát. Tekintsük először (26)-ot és (27)-et.

A vág-tól eltérően, amelynek a lexikai-szemantikai reprezentációja rendelkezik egy változóval az eszköz számára, mégpedig a HASZNÁL predikátum második argumentumaként, az olvas igéé nem, merthogy az olvasás eseményének végrehajtásához nem szükséges egy eszköz használata. Így triviális magyarázatát kapjuk annak, hogy a (27) nem vonja maga után egy eszköz használatát. Persze, egyáltalán nem kizárt, hogy egy, az olvas-t tartalmazó mondatban megjelenjen a ’használ’ jelentés és ennélfogva egy eszköz megnevezése, csakhogy nem az ige jelentéséből következően, hanem egy másik összetevő alapján. Vö. (30), ahol a fentebb mondottak fényében az eszközhatározó esetű összetevőt nem argumentumnak, hanem adjunktumnak kell tekinteni.

Most vizsgáljuk meg, milyen predikciót tehetünk az általam javasolt elképzelés alapján a helyre utaló bővítmények argumentum vagy adjunktum voltára vonatkozóan. Jóllehet mind (26)-ból, mind (27)-ből következik, hogy ha Péter vág vagy olvas valamit, akkor ezek az események egy adott helyen mennek végbe, a vág-gal, ill. az olvas-sal kapcsolatban szóba sem jöhet egy lokatív összetevő mint argumentum. Ugyanis a kérdéses igék jelentésábrázolásában nem szükséges olyan elem, amelyből ez következhetne. Ellenben az áll lexikai-szemantikai reprezentációjából kihagyhatatlan a helyre való utalás. Jelenleg csak a nem intencionális jelentést tartva szem előtt, az áll ige jelentésábrázolása az alábbi (Bibok 2008, 53):