Ahogyan azt Alberti, Farkas és Szabó (2017) ismerteti, a „magyar” vonulat alapvonásai az alábbiak.

M1. A kezdetektől (pl. Szabolcsi 1983) jellemző az a koncepció, hogy a főnévi szerkezet az igei szerkezet analógiájára írandó le (Abney 1987).

M2. A birtokos szerkezetnek kulcsszerepet tulajdonít (Szabolcsi–Laczkó 1992; É. Kiss 2001).

M3. A birtoklási viszony komplex morfológiáját – Baker (1985) tükörelvének alkalmazásával – a szintaxisleírás kiindulópontjának tekinti (Bartos 2000).

M4. Az igéből képzett főnevek (Laczkó 2000) és névszói jellegű elemek (Dékány 2014) vizsgálata is sarkalatos pont (Alberti–Farkas–Szabó 2015; Farkas–Szabó–Alberti 2017) a főnévi struktúra végső határainak feltárása szempontjából, ahol e hibrid konstrukciók leírásának kézenfekvő alapját az a megközelítés jelenti, hogy egy részlegesen kiépült igei struktúra beágyazódik egy ráépülő főnévi részstruktúrába (Fu et al. 2001).

Ami a fáziselméletet illeti (F0–4), Grohmann (2000; 2003; 2009) törekvéseit követjük – illetve a magyar adatokra vonatkozó részletek kidolgozásával támogatjuk – az Univerzális Grammatikára tett érdemi megszorításainak az „elismeréseképpen”. Újabb és újabb mozgatások és nyomok korlátlan és önkényes feltételezése helyett egy tagmondat nagyságú/jellegű egységben legfeljebb három pozíciót javasol egy bővítmény számára. Alulról felfelé haladva a szintaktikai fában – és lefelé haladva a lexikai kiválasztástól induló generálási folyamatot bemutató 1. ábrán – először egy Θ-val jelölt tartományban (ΘΔ) azonosítja egy pozíció a bővítmény thematikus szerepét, ha vonzatról van szó. Majd egy Φ-vel jelölt tartományban (ΦΔ) a formai (morfoszintaktikai) jegyek (pl. egyeztető és esetragok) ellenőrzésére kerül sor – ez már a szabad bővítményekre is vonatkozik. Végül egy Ω-val jelölt tartományban (ΩΔ) az esetleges információszerkezeti funkció (pl. topik vagy fókusz) azonosíttatik. Mindez arról a szintaktikai megfigyelésről ad számot, hogy se „túl kicsi”, se „túl nagy” nem lehet egy mozgatás, hanem vagy tartománnyi (F0. Θ→Φ, Φ→Ω), vagy ciklusnyi (F0’. ΘX→ΘY, ΦX→ΦY, ΩX →ΩY, ahol az Y ciklusa közvetlenül az X ciklusára épül).

F1. A ΘΔ-ban thematikus karaktert kell kódolni. Ezt úgy is felfoghatjuk, mint annak általánosítását, hogy az Ágens Spec,vP-ben bázisgenerálódik (Kratzer 1996). Mint azonban Szabó, Alberti és Farkas (2017) Lohndal (2012) érvelésére támaszkodva kifejti, az általánosítás ideális útja nem az, hogy az egyes thematikus szerepekhez ΘΔ-beli szintaktikai konfigurációt társítunk.2 A „korszerű” elvárás az, hogy a szintaktikai struktúra az ábrázolt eseményszerkezetet jelenítse meg valami módon (Ramchand 2014). A 2. szakaszban bemutatjuk, hogy Alberti (1992–93; 1997; 2006; 2013) Tau modell nevű lexikai-szemantikai elmélete olyan kalkulációját nyújtja az eseményszerkezetek felépítésének lényegében egy hatáslánc formájában, amit triviálisan lefordíthatunk ΘΔ-beli szintaktikai szerkezetekre, illetve nyelv(típus)-független koncepciót kapunk a vonzatok ΦΔ-beli kódolására is.3

F2. A ΦΔ „morfológiai tartomány” felépítésére vonatkozó koncepciót Doner (2018) azon tézisére alapítjuk, miszerint ez a tartomány a horgonyzásról szól: a megjelenített esemény paramétereit hozzá kell rendelni a megnyilatkozáséihoz.4 A beszédidőhöz képest el kell helyezni a referenciaidőt (pl. múlt idő), aminek meg kell határozni az eseményszerkezeten belüli pozícióját (pl. progresszív aspektus), az esemény szereplőit pedig társítani kell a beszédrésztvevőkkel. A ‑lAk személyrag például azt fejezi ki a meglöklek igealakban, hogy a hatásláncban a beszélő az aktívabb szereplő, ő hat rá a hallgatóra a megnevezett cselekvés révén.

F3. Az ΩΔ operátortartományt, amelynek szemléltetésére a 3. szakaszt szánjuk, alapvetően a topik–kvantor–fókusz hármasság sztenderd koncepciójára építjük a logikai–szemantikai hatóköri viszonyok és a szintaktikai hierarchia izomorfiájának hipotézisével együtt (pl. É. Kiss 2020). A legújabb kutatások azon megállapítását, hogy a logikai tartalmak kifejezésétől részben független a topik–komment-vonalon való elhelyezkedése bizonyos operátoroknak (Surányi–Madarász 2017; Szeteli–Alberti 2018), a jelen kötetbeli Farkas–Szabó–Alberti-tanulmányban fogjuk érinteni.

F4. Miután számba vettük a fázisonkénti (lexiko-, pragmatiko-, majd logiko-) szemantikai interpretációt (F1–3), most tekintsük a hangalaki megvalósulást, amit az 1. ábrán a PF irányában történő kiolvasásként jelenítettünk meg. Sigurðsson (2009) olyan környezetfüggő bemenetű, „intelligens” NS→PF transzfer mellett érvel,5 ami nem a szintaktikai komponensben nyelvenként eltérő módon elhelyezett jegyhalmazokra bízná a nyelvenkénti különbségek kezelését, hanem a transzferszabályt definiálná nyelvről nyelvre eltérő módon ugyanazon szintaktikai relációkra alapozva. Ebben a felfogásban elég például – nyelvfüggetlenül – a ΦΔ-ban centrálisnak kijelölni a ΘΔ-ban lényegében hatásláncba rendezett vonzatpárt. Azt már a Sigurðsson-transzfer intézi el, hogy a magyarban és más akkuzatív nyelvekben az aktívabb szereplő esetjelöletlenül, míg a behatott szereplő tárgyesettel olvastatik ki (pl. Ida meglökte Diát), szemben egy ergatív nyelvvel, ahol a behatott szereplő lesz esetjelöletlen (az angolban pedig akár mindkettő lehet explicit eset nélküli, de a szórendben szigorúan a hatássorrendben kell megjelenniük). Az is a transzferre bízható, hogy a centrális vonzatok mely tulajdonságait mutatja meg az ige az adott nyelvben (pl. a magyarban általában az alany személye és száma fejeződik ki az igén, illetve a tárgy határozottsága: pl. látok/látom).

F5. Folytatva a technikai eszköztár számba vételét, egy (komplex) bővítmény koindexált kópiái közötti kapcsolatban nemcsak azt a sztenderd – és végletes – megoldást alkalmazzuk, hogy a nyom-/kópialáncban egyetlen helyen olvasódik ki, a többi helyen pedig nem ölt hangalakot. Surányit (2009a) követve, aki többek között Uriagereka (1999) érvelésére támaszkodik, többszörös, de részleges kiolvasást is feltételezünk (amit a szintaxis-érzékeny Sigurðsson-transzfer kézenfekvően kezel), elegáns alternatívát nyújtva a maradványmozgatás nehézkes technikájára (Koopman–Szabolcsi 1998). Alberti és Farkas (2019) hatalmas példaanyagon mutatja be az eljárást. Ehelyütt csak egyetlen példával szemléltetjük az ott alkalmazott módszert: (2a). A Mit? kérdésre a (2b) válaszol, mely összetevőt úgy elemezzük, hogy az ΩΔ-ban a bal perifériáját olvassuk ki (2c), a ΦΔ-ban pedig a jobbat (2c’).

 

Az 5. szakaszban a főnévi igenévi fej körül kibontakozó szerkezetet összevetjük az igéből ‑Ás képzővel létrehozott főnévi fej körül kiépülő megfelelőjével.

A tanulmányt rövid összegzés zárja a 6. szakaszban.