Ami az alkalmazási lehetőségek gyakorlatát illeti, a Grohmann-féle thematikus tartomány szintaktikai reprezentálása szempontjából a döntő kérdés az, hogy kidolgozható-e olyan leképező szabályrendszer, ami az egyes thematikus szerepeket (pl. Komlósy 1992) szintaktikai pozíciókra és/vagy esetragokra képezi le (l. Grimshaw (1990): argument selection problem). Vagy (környezetfüggővé finomítva az elvárásokat) szereptársulások rendszereit képezi le morfoszintaktikai rendszerekre. Alberti (2013) alapján azt szemléltetjük az 1. táblázattal, hogy ez aligha lehetséges, mert hasonló szereptársulásokkal (például egy Ágens és egy Páciens, valamint hozzájuk társuló Eszköz, Végpont/Kezdőpont vagy Okozó együttműködésének a történetével) jellemezhető igék másképpen működnek e leképezés tekintetében. Hasonló morfoszintaktikai változatosságot tapasztalhatunk az érzelmeket leíró igék világában, ahogyan azt majd a 2. táblázat szemlélteti, pedig ott általában csak két-három szereplő kooperál: az érzelemhordozó Experiens és az érzelmet felébresztő Stimulus, esetleg kiegészülve egy manipuláló szereplővel, akit Okozóként szerepeltetünk.

Helytakarékosság miatt az 1. táblázatba foglalt adattömeget nem tekintjük át külön, hanem egy füst alatt felvázoljuk a polaritásos hatáslánccsaládként megnevezett relációs struktúra felépítésének lépéseit.

Az első lépés: a minimális jelentéstartalmú (tranzitív vagy intranzitív) vonzatszerkezet-változat felvétele a kiépítendő részbenrendezési hálózatba, l. a táblázatban aláhúzott pipákat, illetve a táblázat alatti sematikus hatásláncokban az érintett vonzatokat reprezentáló kockákat. Végső soron ennek a primitív jelentésmagnak az eltérési lehetőségében (amit vizuálisan a megegyező 〈Okozó, Ágens, Eszköz, Páciens〉 thematikusszerep-négyest reprezentáló kockák és gömbök eltérő megoszlása jelenít meg) látjuk annak okát, hogy eltérő igető körül ugyanazoknak a thematikusszerep-pároknak eltérő lesz a tranzitív esetkeret-realizációs lehetősége. A tör(ik) családjában a Páciens önmagában képezi a primitív jelentésmagot (letört egy ág), míg az ás családjában az Ágenssel társulva (〈Ágens, Páciens〉: az emberek kínlódva ássák a fagyos földet). A szúr családjában a primitív jelentésmag a Páciens és a vele fizikai kontaktusba kerülő „szúrós objektum” viszonyát fejezi ki (egy tüske kiszúrta a léggömböt – ahol a Természeti erőként felfogható tüske egy tágabb kontextusban – egy Ágens kezében – minősül át Eszközzé3).

A munkálkodó ember a földdarabok megmozgatásának műveletével többnyire nagyobb szabású tervet hajt végre, ami akár többféle is lehet.4 Irányulhat egy adott tér teljes (ásás általi) „feldolgozására” (felássa a kertet); egy gödör létrehozására (megás egy gödröt); vagy ha teljesítménybérben dolgozik az ásó ember, akkor egy időtartamon múlik az ásás sikere (végigásta a munkanapot). Amellett tesszük le a garast, hogy áltárgyról egyik esetben se beszéljünk; hanem arról van szó, hogy olyan szereplők jelennek meg tárgyesetben, amelyeken le lehet mérni az ásási cselekvés sikerét különféle célok függvényében (Incremental Theme; l. pl. Dowty 1991). A Tau modell filozófiája szerint éppen ez jelenti a vonzatszerkezet-változatok (univerzálisan tapasztalható) elburjánzásának motivációját: túl a világbeli közvetlen hatásokon egyetlen lépésben megragadni a komplexebb, de az ember számára releváns viszonyokat. Amikor egy új tárggyal bővül a jelentés, akkor ezzel egy új szereplő lép be a hatásláncolatba a behatottak oldalán. És akár újabb jelentésbővülés is bekövetkezhet újabb tárgyat behozva, tovább építve a hatásláncolatot. A gödörásási szcéna például háromféle módon is kiegészülhet újabb jelentésfaktorral: aki sírnak ássa, az sírt ás; aki kincset helyez bele, az elássa a kincset; aki pedig kiveszi belőle a kincset, az kiássa a kincset.

Kézenfekvően vetődik fel a hatáslánc másik irányú bővítésének a lehetősége. Bármelyik eddigi szcéna kiegészíthető egy Okozó szereplővel, akit az alanyi helyen való cserével lehet behozni a hatásláncba. Például a kincset elásó kalózok helyett az ásást elrendelő, a kincset a maga számára elrejteni vágyó vezért is megtehetjük tranzitív alanynak, műveltető képzéssel módosítva a tövet az ásat alakra (pl. a vezér elásatta a rabolt kincseket, illetve az 1. táblázatban megjelenő esettel is példálózhatunk: a vezér órákon át ásatta velünk a fagyos földet).

Így építenek ki tehát egy igetőhöz kapcsolódóan egy hatáslánccsaládot a bővülő jelentéstartalom alapján figyelembe vett vonzatszerkezet-változatok, részbenrendezett struktúrába illesztve az azokban megjelenő vonzatszerepeket, a struktúrában betöltött pozícióval (és nem külsődlegesen megszavazott thematikus szereppel) jellemezve azokat, a saussure-i strukturalizmus szellemében. A polaritásos jelleget pedig az adja, hogy a primitív jelentésmaghoz a hatók oldaláról csatlakozó szereplőknek „már” egyértelműen ágensi, míg a jobbról csatlakozóknak páciensi karaktert tulajdonítunk (Dowty 1991) a hatásláncépítés logikája alapján; azt jósolva ezzel, hogy az előbbiek – az erős ágensek – a (behatottaknak járó) tárgyi szerepre alkalmatlanok, míg az utóbbiak – az erős páciensek – a („hatóknak” járó) tranzitív alanyi szerepből vannak kizárva.5 Az 1. táblázat bal alsó sarkához tartozó felében lévő egyöntetű csillag jelölést ez magyarázza: a kiszámítható hatásirány a vizsgált családhoz olyan konceptualizációt társít a hatásirány tekintetében, amivel nem állhat ellentétben egyetlen tranzitív vonzatszerkezet-változat sem. A primitív magot alkotó egy vagy két szerep(lő)ről a korábbiakban tudatosan nem tettem állítást, így adva számot e szerepek centrális kifejeződésének – azaz tranzitív alanyi vagy tárgyi realizálódásának – bizonytalan, esetleges módjáról. Az 〈Okozó, Ágens〉 pár például – mivel az Ágensként említett szerep nem erős ágensi karakterű az iménti értelemben – nem elfogadhatatlan, hanem kérdéses elfogadhatóságú tranzitív alakra képezhető le (?A vezér órákon át ásatta az embereit). Az Eszköz pedig történetesen nem fejezhető ki centrálisan (alany- vagy tárgyesetben) az ás vonzatszerkezet-változatainak amúgy igen gazdag családjában, ellentétben (mint láttuk) a másik két családdal. Nem lép be a hatásláncba az ás családjában – ami a Tau modellben nem mond ellent semminek, hiszen meglévő tranzitív vonzatkeret-változatokból következtetünk további vonzatkeret-lehetőségekre, így az Eszköz esetrealizációjáról egyszerűen nem lesz jóslat.

Abból, hogy a tör(ik) igető esetében a minimális jelentéstartalom a 〈Páciens〉 intranzitív változatban ölt testet, az következik, hogy a hatásláncba belépő Eszköz, Ágens, majd Okozó egyaránt erős ágensnek számít a Tau modell elméletében (az 1. táblázathoz társított megfelelő hatásláncban gömb reprezentálja e vonzatszerepeket). Korrekt az elmélet predikciója arra vonatkozóan, hogy ebből adódóan tárgyként nem jeleníthetjük meg e szereplőket (pl. 〈Ágens, Eszköz〉: *tör(et)i valaki a labdát az ablakba, 〈Okozó, Ágens〉: *tör(et)i a vezér az embereit). És természetesen a konceptualizált határiránynak ellentmondó tranzitív változatok sem lehetségesek.

A szúrás Eszköze viszont elfogadja a tárgyi megjelenítést a hatásiránynak megfelelő 〈Ágens, Eszköz〉 és 〈Okozó, Eszköz〉 vonzatszerkezet-változatokban (beleszúr(at)ja valaki a tűt a léggömbbe). Ezt a Tau modellben le lehet vezetni az 〈Eszköz, Páciens〉 tranzitív változatból mint primitív magból, hiszen az Eszköz is beletartozik e magba, tehát nem minősül erős ágensnek; csak az Ágens és az Okozó minősül (tárgyi szerepre alkalmatlannak jósolt, a táblázat alatt a megfelelő hatásláncban gömbbel reprezentált) erős ágensnek.

Áttérve a pszichológiai igékre, e területen három thematikus szerep esetrealizációjára kell összpontosítanunk. Az eltérő realizációs lehetőségeket három igén mutatjuk be a 2. táblázatban.

A 2. táblázat olyan további különbséget is mutat, hogy az Okozó az egyik igetípusban (belépve a hatásláncba erős ágensként) a Stimulussal alkot tranzitív alakot (Lujza megutáltatta a hangos zenét Jenővel), a másikban meg az Experienssel (Lujza hangos zenével zavarja Jenőt). A harmadikban pedig meg sem jelenhet a hatásláncban (azt, hogy Lujza elérte, hogy Jenő rajongjon a dzsesszért, nem tudjuk olyan rajong-változattal kifejezni, amelynek esetkeretében Lujza alanyi vagy tárgyi funkcióban jelenne meg).

A szakasz következő pontjaiban szemléltetni fogjuk (a 2–4. ábrákon), hogy a felvázolt lexikai-szemantikai megközelítést hogyan hasznosíthatjuk a Grohmann-féle thematikus tartomány kiépítésében, majd a morfológiai tartomány egyes elemeinek a meghatározásában.