A mondat mint közlés címzettje szempontjából a javasolt szintaktikai reprezentációt a következőképpen foghatjuk fel. A tör ige felismerésével aktiválódik a címzettben az anyanyelve elsajátításának részeként polaritásos hatáslánccsaládként elsajátított koncepció mint potenciális vonzatszerepek részben rendezett struktúrája. A konkrét mondat bizonyos grammatikai jegyei alapján e struktúrából kimetsződik az a részstruktúra, amit az adott közlésben „potenciálisból” „aktiválttá” előlépő vonzatszerepek alkotnak; ezek vannak bekarikázva az ágrajz alatt bemutatott hatásláncban. Az Okozó nincsen bekarikázva, mert az adott mondatban semmiféle elköteleződés nincsen egy Okozó szereplő létére nézve. Mint a 2.1. pontban felvázoltuk, a feladónak (a polaritásos hatáslánc felépítésének a függvényében) van bizonyos szabadsága „centrális” figyelmet követelni egy vagy két aktivált szereplő számára; ezek vannak a hatásláncban vastagabban bekarikázva (jelen példában az Ágens és a Páciens, szemben a kevésbé vastagon bekarikázott Eszközzel). A magyarban az alanyi és a tárgyi funkcióval jelöljük meg az e szereplőknek tulajdonított központi jelentőséget). A tóruszok kétféle árnyalata a feladó másik (részleges) döntési lehetőségét szemlélteti: ad-e explicit (általában főnévi csoport alakjában megtestesülő) hangalakot egy-egy vonzatszereplőnek (sötétebb árnyalat), vagy sem. Az Eszköz szerephez a 2. ábrán kisebb, de sötét bekarikázást adtunk, azt jelölve, hogy a feladó nem centrális, hanem ferde esettel jelölte meg, legalábbis a közlésnek abban a változatában, ahol elhangzik, hogy a kezemmel. Kisebb és világos tórusz jelölné a zárójeles közlésvariánst (letörtem egy ágat a fáról). Ha a hatásláncon kívülre helyezve feltüntetnénk a Kezdőpont szerepet is (a fáról), azt kicsi sötét tórusszal kellene bekarikázni az adott közlés esetében.

Összegezve, a feladó a címzett elméjéből előhív egy polaritásos hatáslánccsaládot (ezért a grohmanni ΘΔ felel), és (nyelvenként kutatandó mértékű és tartalmú szabadsággal) dönt (a mondat hangalakjának pontos megformálásával, aminek szintaktikai lenyomata a ΦΔ), hogy a családbeli potenciális szerepek közül melyeket aktivál, melyeket tesz explicitté, és melyeteket állít központba.

A törést tulajdoníthatjuk Természeti erőnek vagy Eszköznek (ami a törő objektummal közvetlen fizikai kontaktusba kerül), az utóbbi mögött egy Ágens áll a maga akaratával.1 Kratzer (1996) v-je segítségével ezt úgy fordíthatjuk le a szintaxis nyelvére, hogy „valami azt okozza, hogy az ág törést szenved” – az alsó vP-ben ezt a hatást írjuk le –, és a beszélő az, aki ezt a valamit (mondjuk a kezét) Eszközként irányítja – ezt pedig a felső vP fejezi ki. A v-nek tehát okoz jelentést tulajdoníthatunk, és műveltetéssel olyan igealakot is előállíthatunk (’letöret vki vmit vkivel/vmivel’), aminek szintaktikai reprezentációja újabb vP-t kívánna meg. A (3a) mutatja a ΘΔ Grohmann-tartomány bal perifériáját kialakító általános mechanizmust (ahol a vP-k száma nulla is lehet).

 

A grohmanni ΘΔ tehát a felső vP formájában specifikálja a (3a-b) sémát (ahol az ágrajzi éleket pontsorral rajzoltuk meg). A V fej elindul felfelé, hogy fejről fejre haladva hógörgetegként sorban magára vegye a toldalékokat (M3), kezdve a konverziós képzés lépéseivel: a V+v+v ötvözethez a tör hangalak kapcsolódik, de immár nem ikes ragozással.

A ΦΔ – a morfémasorrend miatt (M3) – alulról az időt kifejező Tense fejjel kezdődik (tör-t-), majd három olyan fej következik, amelyek specifikáló pozíciókat kínálnak a vonzatok számára. Az F4 pontban említett módon a ΘΔ-ban rögzített hatásirány meghatározza, hogy amennyiben a felső Spec,vP és a Spec,VP pozíciók által azonosított szerepeket birtokolják a centrálisnak választott szereplők – a beszélői én és az ág –, akkor az előbbit alanyként, az utóbbit tárgyként kell megjelölnie a Sigurðsson-transzfernek (én→ág). Az igére a két Spec,CnP betöltőinek bizonyos jegyei (E/1, illetve határozottság) alapján a PF-ban az ‑Vm toldalék kerül (tör-t-em). A magyarban az operátorszerep nélküli alanyi névmási alak nem nyer explicit hangtestet. Mivel az aktuális posztverbális vonzatsorrendet a magyarban a Behaghel-törvény szabja meg (É. Kiss 2009), a ΦΔ a nem centrálisan megjelenített vonzatoknak – illetve általánosságban a szabad határozóknak is – kell, hogy kínáljon specifikáló pozíciót. Ezért azt feltételezzük a magyar ΦΔ-ról, hogy szabad sorrendben követhetik egymást a Cn („centrális”) és Nc („nem centrális”) fejek a Tense és az Asp fej között. A ΘΔ-ban reprezentált hatásláncban megjelenő szerepekhez nem rekonstruálható módon társuló szereplőkre vonatkozóan az a „legolcsóbb” kezelési mód, hogy a ΦΔ-ban nem kapnak azonosító pozíciót. Az adott esetben például világos, hogy volt valami, ami közvetlen kontaktusba lépve az ággal annak letörését idézte elő, de az elemzett mondatban nem specifikálódik, hogy mi volt az. A DPEszköz jelölés a 2. ábrán nem egy szóalakra, csupán az adott szerep egy potenciális betöltőjére utal.

Az aspektust az dönti el, hogy az Asp fejbe lépő ige elé a Spec,Asp pozícióba milyen bővítmény lép be, illetve belép-e egyáltalán bármi. Amennyiben ez a pozíció kitöltetlen marad, akkor progresszív aspektuális értékbeállítás állna elő, például ilyen szórenddel: Éppen törtem le egy ágat a fáról, amikor… Azért célszerű az AspP héjat a ΦΔ bal perifériáján felvenni, mert így az ige az adott mondatban azt a felszíni helyet foglalja el, amelyhez képest valóban posztverbálisak az annak szánt bővítmények. A Spec,Asp pozícióról ki kell kötnünk, hogy nem tűri a jobbra ágazást (ezt a jelenséget Alberti, Farkas és Szabó (2015) részletesen tárgyalja). A DPf összetevő ebben a pozícióban semmiképpen nem ölthet tehát hangalakot; az adott mondatban „kapott” erre egy Spec,NcP pozíciót.