Mai felfogásunk szerint a földi víz alapvetően endogén eredetű, az égitest belsejéből származik. Felszíni és felszín feletti megjelenése a kigázosodás (exippáció) folyamatának része. Ez a jelenség a Naprendszer égitesteinek történetében többékevésbé mindenütt végbement, sőt valamilyen mértékben ma is folyik. Az égitestek belsejéből kiszabaduló illó anyagok természetszerűleg tükrözik magának az égitestnek az anyagi összetételét. Bolygónk kialakulása a Naprendszernek abban az övében történt, ahol az összeálló égitestek a szoláris köd Naptól kifelé csökkenő sűrűségű anyagából mind (nehéz)fémeket, mind könnyen illó anyagokat (így vizet is) örökölhettek, és ez utóbbiakból viszonylag nagy össztömeg esetén hosszú időn át sokat meg is őrizhettek (egyebek közt a nagy szökési sebesség miatt). A kigázosodás legintenzívebb előidézője a kezdeti időkben a becsapódások (impakciók) révén gerjesztett, tehát extraterresztrikus eredetű anyagfeláramlás volt, majd annak szerepét – csökkent mértékben – átvette az endogén eredetű vulkanizmus (a vulkáni gázokban ma is a vízgőz van túlsúlyban – mintegy 80%). A gázkiáramlás során felhalmozódó légkörnek a víz jelentős összetevője volt, de főleg a „szerencsés” naptávolságból adódó kedvező napállandó (egységnyi felületre érkező napenergia) miatt az alkalmas hőmérsékleti értékek következtében a légköri víz egy része kicsapódhatott. A fejlődő légkör általános sűrűsége lehetővé tette, hogy a kicsapódott víz a felszínen tartósan cseppfolyós állapotban maradhasson, de jéggé is fagyhatott, vagy elpárologva a légkörbe is visszakerülhetett. Így a víz a felszín, a légkör, sőt (beszivárgás révén) a szilárd kéreg között folyamatosan „közlekedhetett”. Az így kialakult hidroszféra létét eleinte komoly mértékben veszélyeztette a Nap földfelszínig lehatoló, vízbontó (fotodisszociáló) ultraibolya sugárzása. Szerencsére a vízbontás (valamint a kialakuló élővilág fotoszintézise) révén keletkező oxigén egy idő után létrehozta a légkör ózongazdag, a felszín felé tartó ultraibolya sugárzást megszűrő rétegét, és így az alsó légkör és a felszín vize „megmenekült”. A víz léte a Földön tehát stabilizálódott, sőt nagyjából mennyisége is állandósult. A földrajzi burok (a litoszféra, a hidroszféra, az atmoszféra felszín közeli, élettel átszőtt tere) vízkészletét ma lényegében állandónak tekintjük, mert a vulkanizmus lényegében pótolja a felső légkör elszökő vagy elbomló vizét.