A kisebb norvég királyságokat a IX. század végén I. (Széphajú) Harald egyesítette, a kereszténység felvétele I. Olaf Trygvasson (ur. 995–1000) nevéhez fűződik. Őslakosai részt vettek a viking rablóhadjáratokban, felfedezték és benépesítették Izlandot, 1000 körül eljutottak Grönlandra és Észak-Amerika partvidékére is. Norvégia a XIII. század első felében uralma alá vonta Izlandot, Grönlandot és a Feröer-szigeteket. A XIV. századtól történelme szorosan összefonódott Svédországgal és Dániával. 1397-ben Norvégia a három ország alkotta kalmari unió tagja lett, annak felbomlását követően (1523) örökös dán tartománynak nyilvánították. 1814-ben a kieli békében Dánia lemondott Norvégiáról, ám Svédország katonai erővel ismét fennhatósága alá vonta (bár belügyeiben nagyfokú szabadságot élvezett). Függetlenségét 1905-ben vívta ki, államformája azóta alkotmányos monarchia. Mindkét világháborúban semleges kívánt maradni, de stratégiai fekvése miatt 1940-ben a náci Németország lerohanta. A háborút követően 1949-ben a NATO alapító tagja, az Európai Unióhoz való csatlakozást azonban két népszavazás (1972, 1994) is elutasította. A legfőbb törvényhozó szerve a kétkamarás parlament (Storting), amelynek 169 tagját négyévente listás szavazás útján választják. Norvégia közigazgatási rendszerének alapját a 430 helyi önkormányzat és a fölöttük elhelyezkedő 19 megye képezi. Napjainkban a norvég korona fennhatósága alá tartozik Svalbard és Jan Mayen is.