Jelen cikk tárgyát az elfogult kérdéseknek az a fajtája alkotja, melynek a magyarban a legszembetűnőbb formai jellemzője, hogy a mondat hosszától függően több emelkedő-eső dallamot is megvalósíthat. Ezeket a dallamokat Kálmán (2001) alábbi példájában a megnyilatkozás egyes főhangsúllyal rendelkező szakaszai elé helyezett ^ jelzi.

 

 

Az elfogult kérdések által a beszélő egyszerre fejez ki kérdést és egy a kérdés lehetséges válaszai iránti nem-semleges attitűdöt; Kálmán szerint ez az attitűd (1) esetében a rosszallás. Egy kanonikus, vagyis információszerzés céljából mondott őszinte kérdésnek a magyarban csak egy emelkedő-eső dallama van.

 

 

Tehát míg (1) egy olyan kontextusban természetes, ahol a kérdezőnek nem semleges a válasz iránti attitűdje, például mikor már tudja, hogy a hallgató nem kapcsolta ki a mobiltelefonját a színházban, mégis felteszi a kérdést, hogy hangot adhasson csalódásának, addig (2) olyan kontextusban hangzik jól, ahol a beszélő nem fejez ki ilyen jellegű jelentéstöbbletet. Ilyen helyzetre példa, amikor a hallgató színházban dolgozik, és a próbákon csak esetenként kell kikapcsolnia a telefonját, a beszélő pedig mindössze arra kíváncsi, hogy aznap be volt-e kapcsolva a telefonja vagy nem.

 

 

Míg a vajon szó kompatibilis mind az egyszeri emelkedő-eső dallamú kérdő mondattal (3c), mind az -e szócskával jelölt kérdő mondattal (3d), addig a többszörös emelkedő-eső dallamú kérdéssel nem (3e). Tehát bár mindhárom megnyilatkozás kérdést fejez ki, csak (3c) és (3d) tekinthető kérdő mondatnak.

 

 

A (4a)-ban szereplő kérdő mondatban a határozatlan névmásnak (valakit) két olvasata lehet. Jelölhet egy olyan személyt, akinek kiléte a beszélő számára ismeretlen, vagy egy konkrét személyt, akit a beszélő azonosíthatna, de valamiért nem nevezi meg. (4b)-ben viszont a névmás csak egy bizonyos valakire utalhat, tehát csak specifikus olvasata lehet. Ez az aszimmetria azért fontos, mert a határozatlan névmás olvasatai alapján a (4b) által képviselt megnyilatkozástípus a kijelentő mondatokhoz sorolható, ugyanis a kijelentést kifejező kijelentő mondatokban (4c) is csak ugyanazzal az egy olvasattal rendelkezik a határozatlan névmás, mint (4b)-ben.

 

 

A jelen cikkben tárgyalt többszörös emelkedő-eső dallamú kérdéseket deklaratív kérdéseknek nevezem, anélkül, hogy utalnék azok intonációs sajátosságaira. Bár az angol rising declaratives kifejezés a nemzetközi szakirodalomban elterjedt, elterjedését az segítette elő, hogy a deklaratív kérdések több nyelven is hasonló formai tulajdonságokkal rendelkeznek (ti. emelkedő intonációval zárulnak). De több ok is szól amellett, hogy mégis az intonációt tekintve semleges deklaratív kérdések elnevezést részesítsük előnyben, amely okok a jelen cikk tárgyától sem függetlenek.

 

 

A jelen cikk tárgya az egyetlen karakterdallammal rendelkező deklaratív kérdések formájának vizsgálata jelentéstani sajátosságaik tükrében. Bár felmerül a figyelmet érdemlő kérdés, hogy mi a különbség egy kanonikus és egy deklaratív kérdés között, ha a megnyilatkozásba csak egy emelkedő-eső karakterdallam „fér bele”, itt egy másik kutatási kérdést helyezek előtérbe, mégpedig azt, hogy miben különbözik egymástól a bizonyos eltérő beszélői attitűdöket közvetítő deklaratív kérdések karakterdallama. A deklaratív kérdések ugyanis közvetíthetnek rosszallást (Kálmán 2001), hitetlenséget (Farkas–Roelofsen 2017), várhatnak megerősítést (Gunlogson 2003; Poschmann 2008) vagy kifejezhetnek meglepődést (Poschmann 2008). A jelen cikkben e két utóbbi olvasatot, az úgynevezett megerősítést váró és a meglepődést kifejező deklaratív kérdéseket hasonlítom össze. A két olvasat pragmatikai jelentése eltérő, ami miatt feltételezhető, hogy intonációjukban is különböznek egymástól, ahogy az angolban. Bartels (1999) megfigyelése, hogy míg a megerősítést váró deklaratív kérdések (confirmative declarative questions) nem feltétlenül végződnek emelkedő intonációval, addig a visszhangkérdések (echo questions), melyeknek egy változatát képviselik az itt vizsgált meglepődést kifejező deklaratív kérdések, kötelezően emelkedő intonációval zárulnak. Percepciós kísérlettel keresem a választ arra, hogy a magyarban is elkülönül-e egymástól a két olvasat formai jelöltségében, és ha igen, milyen összefüggéseket találunk forma és pragmatikai jelentés közt.