Kutatásunkban azt vizsgáltuk álszavakból álló megnyilatkozásokban, hogy a prozódiai erősítésnek vannak-e a magánhangzók szegmentális szerkezetében artikulációs és/vagy akusztikai vonatkozásban megnyilvánuló jelei a magyarban. A hangsúly és a fráziskezdet együttes hatását vizsgáltuk a frázisok első szótagjában, valamint a frázisvégi nyúlás hatását az utolsó szótag(ok)ban.

Azt vártuk, hogy a frázisszéleken időtartamnyúlás mutatkozik a frázis belsejében álló magánhangzókhoz képest, és ezen belül a frázisvégi (utolsó) magánhangzó időtartamát feltételeztük hosszabbnak. A frázisvégi szótagban álló magánhangzók a magánhangzó minőségétől függetlenül szignifikánsan hosszabbnak mutatkoztak minden korábbi szótagi helyzetű vokálishoz képest. Az /aː/ esetében, feltehetően e vokális fonológiai hosszúsága miatt, a többi magánhangzóétól némiképp eltérő mintázatot láttunk, mégpedig azt, hogy a frázisvégi nyúlás már az utolsó előtti szótagban megkezdődött (minimális mértékű nyúlás a szintén nyílt /ɒ/-ban is látható). A fráziskezdet és a prominencia együttes hatása is az /aː/ esetében mutatott az időtartam tekintetében nagyobb mértékű erősítést, még ha nem is érte el ez a hatás a szignifikanciaküszöböt.

A második hipotézisünk az volt, hogy az alapfrekvencia értéke az első szótagon a legmagasabb, és a frázis végéig fokozatos csökkenést mutat. Minden magánhangzó esetében az első szótagi előfordulás realizálódott a legmagasabb alapfrekvenciával, a második szótagra ez jelentősen csökkent, és szignifikánsan eltért az első szótagi alapfrekvencia a többi szótagbeli magánhangzóétól. A frázis végéig azonban nem tapasztaltunk fokozatos csökkenést; a felső nyelvállású magánhangzók esetében a másodikról a harmadik szótagra még láttunk kismértékű (nem szignifikáns) csökkenést, amely ezt követően stagnált, az alsóbb nyelvállású magánhangzók esetében azonban a stagnálás már a második szótagtól megkezdődött. A hipotézisben feltételezett tendencia több hangsúlyos szóból álló kijelentő mondatban várhatóan nagyobb mértékben érvényesült volna. Az a tény, hogy az adataink nem ezt mutatják, esetleg arra is utalhat, hogy bár a célszavak – avagy a négy szótagból álló szótagsorozatok – erősen konstruáltak voltak, a résztvevők mégis egy szóként ejtették őket. Az összetett szóként való értelmezés is felmerülhetett volna, ez esetben a harmadik szótagon mellékhangsúlyt is realizálhattak volna (pl. Varga 2012 alapján) a beszélők, de nem így történt, hiszen a harmadik szótagok f0-ja jellegzetesen nem volt magasabb, mint a második (vagy akár a negyedik) szótagé. A negyedik szótag esetében az f0 további csökkenésének a megállása abból is adódhatott, hogy a létrehozott kísérleti helyzetben a résztvevők egy hosszú lista különálló elemeiként olvasták fel az egyes álszavakat, így kevésbé mondatszerűen, mint inkább felsorolásszerűen valósították meg őket.

A fráziskezdő/hangsúlyos helyzetben periferikusabb ejtést vártunk az összes többi pozícióhoz viszonyítva, ennek megfelelően azt feltételeztük, hogy mind a nyelvhelyzet és az ajaknyílás mértéke, mind a formánsadatok magánhangzófüggő módon a hangsúlyos, azaz az első szótagban utalnak az artikulációs cél legnagyobb mértékű megközelítésére.

A formánsadatok nem utaltak prozódiai erősítésre egyik magánhangzóban sem: sem az első, sem a második formáns nem tért el a különböző szótagokban. Akusztikai értelemben lokális hiperartikuláció nem volt kimutatható. Artikulációs szempontból csak az /u/ és az /aː/ magánhangzó tért el az első szótagi helyzetben és a többi pozícióban, mégpedig a következőképpen. Az /u/-t a beszélők az első szótagban előrébb ejtették (a harmadik és a negyedik szótagi realizációhoz viszonyítva) és alacsonyabb nyelvhelyzettel (mint a negyedik szótagban). Ennek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az /u/ az utolsó szótagban közelítette meg jobban a célkonfigurációt, azaz a frázisvégi nyújtás váltotta ki a prozódiai erősítést, a hangsúlyos szótag azonban nem. Az /aː/ a függőleges ajaknyílás relatív mértékét tekintve oly módon tért el a többi magánhangzótól, hogy itt az első szótagban nagyobb volt az ajkak közötti függőleges távolság, mint a többi szótagban. Ez adódhat egyrészt abból, hogy az alsóbb nyelvállásfok esetén eleve nagyobb a nyitásban részt vevő képzőszervek (állkapocs, ajkak) mozgástere, míg a felső nyelvállásúaknál a nyitottság nem növelhető nagyobb mértékben, mert akkor könnyen átcsaphat középső nyelvállásba (félig-zárt nyitásszögbe) az artikulációs gesztus, ami egy másik magánhangzó-minőséget eredményez. Az, hogy a jelenséget az /ɒ/ esetében nem tapasztaltuk, azzal függhet össze, hogy ennek ejtésekor ajakkerekítés történik, ami ugyancsak kevesebb mozgásteret ad az ajkak és az állkapocs nyitásának. További befolyásoló tényező lehet az is, hogy az /aː/ fonológiailag hosszú, ennélfogva az időtartambeli variabilitása is nagyobb lehet, és hosszabb ideig kivitelezhető az ajkak nyitása (vö. Mücke– Grice 2014).

Habár az ajaknyílás paraméterében statisztikailag kimutatható más eltérést nem találtunk, a felső nyelvállásúak esetében az álszón belül a szótagok ejtésében előrehaladva látható volt bizonyos mértékű ajaknyitódás, ami bizonyos mértékű prozódiai erősítésből fakadhat: az első szótagban az ajkak függőleges távolsága valamivel kisebb volt, mint a többi szótagban. Az /u/ esetében különösen érdekes, hogy ez a tendencia tulajdonképpen ellentmond annak az eredménynek, hogy a nyelvhelyzet éppen az első szótagban nem a célkonfiguráció megközelítése felé tart. Ilyen értelemben a különböző artikulátorok eltérő stratégiát is követhetnek egy adott akusztikai cél elérése érdekében, és itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a jelen vizsgálatban az ajakkerekítés szempontját nem tudtuk elemezni.

A kísérleti eredmények további tudományos következtetések levonását is lehetővé teszik. Ugyan a kutatásban nem célzottan ezt vizsgáltuk, de a magyar /ɒ/ és /aː/ artikulációs sajátosságai, illetve ezek egymáshoz való viszonya visszatérő kérdés a szakirodalomban. Fonológiai értelemben az /aː/ veláris magánhangzóként, az /ɒ/ hosszú párjaként funkcionál. Ugyanakkor az /aː/ fonetikai képzési jegyeit illetően nem egységes a szakirodalom (itt nem bocsátkozunk ennek részleteibe, lásd például Gósy 2013 összefoglalását).

Két beszélő EMA-adatai alapján Mády (2008) azt állapította meg, hogy a két beszédhang képzésekor a nyelvállásfok azonos, az állkapocs az /aː/ ejtésekor néhány mm-rel lejjebb ereszkedik, de azt a szerző az ajakműködéssel hozza összefüggésbe, azaz azzal, hogy az /ɒ/ ajakkerekítéses, míg az /aː/ kerekítetlen. Mády (2008) eredményei szerint az /ɒ/ esetében a szájüregben hátrébb helyezkedik el a nyelv, mint az /aː/ ejtésekor. Gósy (2012; 2013) a magyar alsó és legalsó nyelvállású magánhangzókon mérte meg az első három formáns értékét, és az akusztikai adatokból egyenesen következtetett artikulációs jellemzőkre. Ezek alapján a férfiak esetében az /aː/ hangzót (minthogy a második formáns az /ɒ/ és az /ε/ F2-i között helyezkedett el) sem nem palatális, sem nem veláris hangzóként jellemezte; a nők esetében pedig egyértelműen palatálisként.

A mi vizsgálatunk mind artikulációs, mind akusztikai elemzést tartalmazott. Az artikulációs adatok azt mutatták, hogy a függőleges nyelvhelyzet nem tért el az /ɒ/ és /aː/ között (7. ábra), és bár az /ɒ/ hátrébb képződik a szájüregben, az /aː/ nyelvhelyzete nincs jelentősen előrébb (6. ábra). Az ajaknyílás függőleges távolsága jelentősen nagyobb volt az /aː/ esetében, mint az /ɒ/ ejtésekor (8. ábra). Ezek az eredmények összecsengenek Mády (2008) eredményeivel, bár a két mérés módszertana között jelentős eltérések voltak.

Az akusztikai adatok szerint, ha az első formáns értékét a magánhangzó nyíltságával hozzuk összefüggésbe (4. ábra), az /aː/ „nyíltabb”, ami az artikulációs adatok alapján nem a függőleges nyelvhelyzettel, hanem sokkal inkább az ajak- és állkapocsnyitással függ össze; valamint „előrébb képzett”, mint az /ɒ/, amit az itt számszerűsített artikulációs paraméterek nem magyaráznak. Természetesen mivel a formánsértékekre egyszerre többféle artikulációs gesztus (a teljes artikulációs konfiguráció) hatással van, itt nem egy az egyhez arányú összefüggéseket feltételezünk. Azt is meg kell jegyeznünk mindemellett, hogy nincsenek arra vonatkozóan fogódzóink, hogy egy adott magánhangzót milyen és mekkora artikulációs és akusztikai adatok és eltérések alapján soroljuk egy adott minőségi kategóriába, azaz hol van a centrális és a veláris minőség határa. Például a jelen esetben, ha az /ɒ/-t velárisnak tételezzük, milyennek tarthatjuk az /aː/-t az artikulációs és az akusztikai adatok alapján? Még ugyancsak velárisnak, vagy már centrálisnak? Fontos tehát látnunk, hogy a magánhangzók besorolása nem az adatok, hanem sokkal inkább a szakmai konszenzus függvénye.

Végezetül álljon itt néhány megjegyzés a vizsgálat (a már említetteken túli) korlátairól. Álszavakat vizsgáltunk, ráadásul olyan konstrukciókat, amelyekhez hasonlók nem fordulnak elő a magyar nyelv szókészletében (még ha vannak is papa, pipi, púpú, pápá szavak). Ezzel a módszerrel tudtuk maximálisan kontrollálni a szerkezetek gyakoriságát, illetve a bennük szereplő, a vizsgálat tárgyát képező magánhangzók fonetikai sajátosságait, elsősorban az őket érő koartikulációs hatásokat. Ezen túlmenően azzal is tisztában vagyunk, hogy artikulációs elemzésre szolgáló bármilyen módszertan jelentősen befolyásolja a beszéd megvalósulását, különösen így van ez az elektromágneses artikulometria esetében, ahol szenzorokat erősítünk a beszédképző szervek felszínére, amely szenzorokat kábelek kötik össze a műszerrel, ezzel is befolyásolva, sőt nehezítve a beszéd kivitelezését. Habár az akusztikai vizsgálatok az artikulációs működéseket közvetlenül nem torzítják, az a tény, hogy mikrofonba kell beszélnie a vizsgálati személynek, a megfigyelői paradoxon különféle mértékű jelenlétével jár együtt. A laboratóriumi beszédre vonatkozóan önmagában is, az álszavak vizsgálatára pedig különösen igaz az, hogy a hiperartikuláció lehetősége nagymértékben fennáll (különösen akkor, ha a vizsgálat anyagát minimális párok képezik – vö. pl. Scarborough 2012). Ha ez a hiperartikulációs hatás befolyásolta az eredményeinket, akkor ez vélhetően a teljes szótagsorokban (közel) egyformán történhetett, mivel az első – hangsúlyos – szótagbeli prozódiai erősítésnek akusztikai és/vagy artikulációs nyomát alig-alig láttuk.

Mindezen tényezők miatt a vizsgálati eredményeink kapcsán természetesen számot kell vetnünk azzal, hogy nem a valódi magyar beszédről tettünk állításokat, csak valamiféle közelítéssel lehetséges a magyar beszéd bizonyos aspektusainak vizsgálata. Az előnyöket is látnunk kell azonban, mégpedig azt, hogy a prozódiai erősítés kapcsán a magyarra vonatkozóan megválaszolandó számos kérdés némelyikét legalábbis első megközelítésben vizsgálni tudtuk. További elemzések szükségesek a jelenségek teljes körének feltárásához, valamint a nyelvek eltérő prozódiai szerkezetéből adódó interlingvális különbségek dokumentálásához.