A deklaratív kérdések jelentése Farkas–Roelofsen (2017) nyomán szintén egy két alternatívából álló halmaz, mert bár mondattanilag kijelentő mondatok (lásd a 2.2. pontot), intonációjuk révén kérdést fejeznek ki.

A deklaratív kérdések mindkét itt tárgyalt olvasata dinamikus abban az értelemben, hogy a beszélő meggyőződésében változás lépett fel,1 melynek alapjául egy kontextuálisan adott jelenség szolgál, például egy beszélgetőpartner megnyilatkozása vagy egy egyéb, mindenki számára látható esemény.2

A kanonikus kérdések és az állítások esetében a kontextuális bizonyítéknak nincs jelentősége. A kanonikus eldöntendő kérdések kiinduló meggyőződése semleges, vagyis a beszélő sem p, sem annak ellenkezőjének igazságát nem tartja valószínűbbnek a másiknál.3 A kontextuális bizonyíték ez esetben triviális: mivel nem is jelenik meg, nem gyakorol semmilyen hatást a beszélő meggyőződéseire. A p és ∼p közti viszonyt Kraus (2019) nyomán a (P-vel jelölt) valószínűségük közti egyenlőtlenséggel fejezem ki, mely semleges meggyőződés esetén P(p) = P(∼p). Az eldöntendő kérdés a beszélő meggyőződésének hiányát közvetíti, tehát p igazságának valószínűsége a beszélő meggyőződéseiben mindvégig megegyezik p hamisságának valószínűségével. Az állítások esetében a beszélő kiinduló meggyőződésében p igazságának valószínűségét 1-re értékeli, és ez a létrejött meggyőződésben is így marad.

A megerősítést váró deklaratív kérdések esetében a változás abban áll, hogy a kontextuális bizonyíték megjelenéséig a beszélő azonos valószínűséget rendelt mindkét alternatívához, tehát P(p) = P(∼p); a kontextuális bizonyíték hatására viszont már valószínűbbnek tartja, hogy p igaz, mint azt, hogy hamis, tehát P(p) > P(∼p). A meglepődést kifejező deklaratív kérdések másfajta változást fejeznek ki a beszélő meggyőződéseiben. A kontextuális bizonyíték megjelenése előtt a beszélő a negatív alternatívát tartja valószínűbbnek, ami a (8) példára vonatkoztatva azt jelenti, hogy inkább a száraz időt tartja valószínűnek, azaz P(p) < P(∼p). A kontextuális bizonyíték hatására viszont egyértelművé válik számára, hogy p nemcsak valószínű, de igaz, vagyis P(p) = 1. A meglepődést kifejező deklaratív kérdés olyan kontextusban helyénvaló, ahol a kontextuális bizonyíték erős. A kintről belépő, vizes hajú ember példáját ennek megfelelően úgy módosíthatjuk, hogy csuromvizesen, esernyővel a kezében lép be, és kijelenti, hogy esik az eső; ennek hatására a beszélő korábbi meggyőződését úgy módosítja, hogy p propozíciót (’esik az eső’) igaznak fogadja el, akárcsak egy állítás esetén. Ami a meglepődést kifejező deklaratív kérdéseket megkülönbözteti az állításoktól, az az, hogy az állítás esetén a beszélő meggyőződéseiben nincs kontextuális események hatására bekövetkezett változás, míg a meglepődést kifejező deklaratív kérdések esetében van.

A deklaratív kérdések jelentéséhez tehát elengedhetetlen a beszélő meggyőződéseinek modellezése (Farkas–Bruce 2010; Farkas–Roelofsen 2017), és a meggyőződésekben bekövetkezett változás ábrázolásához szükséges mind a kontextuális bizonyíték előtti, mind az az utáni beszélői meggyőződés nyomonkövetése. Az 1. táblázat ezt foglalja össze négy megnyilatkozástípus esetében, kiegészítve a kontextuális bizonyíték befolyásával.

Ezt a tanulmányt az a kérdés motiválta, hogy az 1. táblázatban foglalt jelentéselemek összefüggésbe hozhatók-e a deklaratív kérdések formájával. Mielőtt erre a kérdésre térnék, a következő alpontban a magyar deklaratív kérdések formai jegyeit tárgyalom.