A beszédhangok egymásra hatásában magától értetődőbbnek látszik és ezzel összefüggésben talán a mai napig többet és alaposabban kutatott terület a közvetlenül szomszédos beszédhangok egymásra hatása, különösen a mássalhangzók és magánhangzók közötti (a továbbiakban CV) koartikuláció (amely a CV és VC szegmentumsorrendekre is értendő) (vö. pl. Sharf–Ohde 1981 összefoglalását). A koartikulációs folyamatok azonban a közvetlenül szomszédos beszédhangokon túl is elérnek: Öhman (1966) első nagyobb léptékű nyelvközi összevetése megmutatta, hogy egy magánhangzó ejtésére hatással van az őt követő vagy megelőző mássalhangzón túli, azaz a transzkonszonantális magánhangzó minősége is. Ezt nevezi a szakirodalom magánhangzók közötti (a továbbiakban V-V) koartikulációnak. Mivel ezek az eredmények rámutatnak arra, hogy a beszéd létrehozásában és tervezésében – egyes feltételezésekkel szemben – a szótaghatárok sem blokkolják a koartikulációs hatásokat (vö. pl. Kozhevnikov– Chistovich 1965, idézi Gay 1981; Magen 1997), és mivel Öhman (1966) talált eltéréseket a nyelvek között is (az oroszban kisebb mértékű V-V koartikulációs hatást mutatott ki, mint pl. az angolban), a V-V koartikuláció kutatása azóta is foglalkoztatja a tudományos közvéleményt.

 

 

Az A betűjellel azonosított panel a V-V koartikuláció szempontjából nem koartikuláló, szimmetrikus vagy neutrális helyzetet illusztrálja, ahol a mássalhangzót szegélyező magánhangzók minősége egyezik (V1 = V2), így azok nincsenek egymás ejtésére hatással. A B és C betűkkel jelölt helyzetek a koartikuláló vagy aszimmetrikus (V1 ≠ V2) helyzeteket mutatják. A B jelű helyzetre általában előrefelé ható vagy progresszív (ritkábban balról jobbra ható; carryover) koartikuláció kifejezésekkel utal a szakirodalom, míg a C jelűre visszafelé vagy regresszíven (ritkábban jobbról balra) hatóként (anticipatory) (pl. Farnetani–Recasens 2010; Sharf–Ohde 1981). Ezekben a helyzetekben az [ε] célmagánhangzót a hangsorban korábban (B) vagy később (C) ejtett eltérő minőségű ún. indukáló vagy trigger magánhangzó ejtése befolyásolja, így ezeknek a megvalósulásoknak a minősége eltér a neutrális helyzetben ejtett megfelelőtől. Az ívek azonos, illetve eltérő magassága azt az állítást képezi le, hogy a koartikuláló helyzetekben a célmagánhangzó feltételezett artikulációs-akusztikai célja nem valósul meg olyan mértékben, mint neutrális helyzetben. (Megjegyezzük, hogy az 1. ábra például abban a tekintetben is egyszerűsít, hogy – szándékosan – nem képezi le a közbeeső mássalhangzó koartikulációs hatását: az artikulációs-akusztikai cél legnagyobb fokú megvalósulását nem hangsorban, hanem izolált ejtésben feltételezzük.)