A magyar vokalikus szegmentumsorok időtartamát a hangsor változó szignifikánsan befolyásolta, ami azt jelenti, hogy a szegmentumsorok eltértek időtartamukban (F (7, 881) = 137,4; p < 0,001). A különböző kontextusok páros összevetése szerint az időtartam a következőképpen növekedett statisztikailag szignifikáns mértékben a szibilánstól függetlenül (p < 0,001) (2. ábra): nem (alveolo)palatális /a/ kontextus < alveolopalatális /ja/ kontextus < hiátustöltővel megvalósuló /ia/ kontextus < /j/-t tartalmazó /ija/ kontextus. A hangsorok megvalósulása olyan értelemben sem függött a szibilánskörnyezettől, hogy a megfelelő párok (pl. [sa] és [ʃa]) időtartama egyezett.

 

 

Az F2 értéke és annak idői lefutása, mint korábban tárgyaltuk, a képzési hely vízszintes pozíciójának graduális változását ragadja meg. Ez például a hiátustöltő [j]-vel megvalósuló /ia/, illetve a fonémikusan /j/-t tartalmazó /ija/ hangsorok estében (3. ábra, 3. és 4. panel) azt jelenti, hogy a vokalikus szakasz kezdőpontja után rögtön tranzíciós fázist (fokozatos emelkedést) látunk bekövetkezni, ahogyan a koronális szibiláns célkonfigurációjától eltávolodva az ejtés megközelíti az [i] akusztikai célját, azaz a maximális F2-értéket (azt a pontot, ahol a görbe a magasabb frekvenciasávok felé kicsúcsosodik). A maximális F2-érték elérése után ismét graduális csökkenéssel megvalósuló tranzíciós fázis következik, amíg az ejtés el nem éri a centrális [a] beszédhang alacsonyabb frekvenciasávban megvalósuló célját, azaz az F2 minimumértékét. Összegezve: míg az [i] esetében az F2-görbe maximális pozitív irányú kitéréséről, addig az [a] esetében a maximális negatív irányú kitérésről következtethetünk a vokalikus célok megvalósulására, és a maximum és minimum frekvenciaértékeket, illetve ezeknek az időzítését vizsgálhatjuk a célok minőségének és elérésének leképeződéseként. A következőkben tehát az F2-görbének ezeket a kitüntetett pontjait elemezzük. Továbbá, mivel a [j] approximáns siklóhang, ezért ebben az F2 menete egy stabilabb „tiszta fázis” nélkül, egyfajta tranzícióként is megvalósulhat, amely graduálisan „lesiklik” a magasabbról a mélyebb frekvenciatartományokba (3. ábra 2. panel). Ezzel szemben a nem palatális kontextus esetében a szibiláns és az [a] közötti szakasz (egy elöl képzett vokalikus szegmentum hiányában) végig viszonylag alacsony frekvenciatartományban valósul meg (3. ábra, 1. panel).

 

A magyar vokalikus hangsorok F2-maximumának (a normalizált időtartamon belüli) időzítését (TF2max) vizsgáló modellben a hangsor független változó (ami egyszerre kódolja a szibilánskontextust és a vokalikus szakasz minőségét is) hatása szignifikáns volt (F (7, 881) = 27,9; p < 0,001), azaz a hangsorok az F2-maximum elérésének időzítése mentén eltértek. Az F2 a szibilánskörnyezettől ([s] vagy [ʃ]) függetlenül a /ja/ hangsorban korábban érte el a maximumát, mint az /ia/ és /ija/ hangsorokban (p < 0,001) (4. ábra). Az /ia/ és az /ija/ hangsorok azonban nem tértek el egymástól e tekintetben. A páros összevetések szerint a szibilánskörnyezet a /ja/ hangsor kivételével az összes vokalikus szakasz F2-maximumának időzítésére hatással volt: a vokalikus szakasz a posztalveoláris [ʃ] kontextusában szignifikánsan korábban érte el az F2 maximumát, mint a dentialveoláris [s] kontextusában (minden esetben p < 0,001). Tendencia szintjén az F2 a maximumát legkorábban – szibilánskontextustól függetlenül – a /ja/ vokalikus szakaszában érte el, ennél későbbi időzítésű volt az F2max a hiátustöltővel megvalósuló /ia/ hangsorban, és még későbbi az /ija/ hangsorban.

 

 

 

Az F2 minimumának tekintetében a statisztikai próba nem mutatott szignifikáns eltérést a hangsor főhatás esetében. Tendencia szintjén a /s/ kontextusában a /sa/ és a /sja/ hangsorok rendelkeztek a legalacsonyabb F2-minimum átlagértékkel, míg a többi hangsor esetében közel megegyező átlagértékeket találtunk.