A fent felsorolt tényezők közül a jelen vizsgálat a koartikuláció irányára fókuszál, tehát arra a kérdésre, hogy eltér-e egymástól az előrefelé ható és hátrafelé ható koartikuláció hatása. A kérdésfelvetés egyik kiindulópontja az az elméleti (Daniloff–Hammarberg 1973), de később empirikus módon is megtámogatott állítás (Recasens 1989), mely szerint a koartikuláció a nyelvtan részeként az asszimilációs folyamatokkal analóg módon valójában jegyterjedés. Ezzel összefüggésben azt is feltételezik, hogy az előrefelé ható (progresszív) koartikuláció szándékos és tervezett, a hátrafelé ható (regresszív) koartikuláció azonban – legalábbis nagyrészt – biomechanikai eredetű, és a mozgó tömegek (az artikulátorok) tehetetlenségből fakad.

A koartikulációs hatások eltérő eredetéből fakadóan a kutatók különbségeket feltételeznek a hatásnak a magánhangzók minőségét befolyásoló „erejét” vagy temporális kiterjedtségét illetően is (előbbi a célmagánhangzó minőségbeli változásának mértékével összefüggő elemzésekre, utóbbi a hatás időbeli hatókörének vizsgálatára utal, lásd lentebb), és számos vizsgálat született ezeknek a hipotéziseknek az ellenőrzésére. Ezek azonban nagyrészt a CV koartikuláció hatásait elemezték csak, és ebben meglehetősen ellentmondásos eredményekre jutottak: némelyek az előrefelé, némelyek a hátrafelé ható koartikuláció hatásait találták jelentősebbnek (vagy a koartikulációs erőben, vagy a koartikuláció kiterjedtségében), amely eltérésekre számos magyarázat adható, különös tekintettel arra, hogy a használt módszertanok (és a vizsgált nyelvek is) is sokszínűek voltak (vö. Sharf–Ohde 1981).

A V-V koartikulációban jóval kevesebb adattal rendelkezünk arról, hogy eltér-e egymástól az előrefelé és hátrafelé ható koartikuláció hatása. A vizsgálatok ezeket a hatásokat kétféleképpen értelmezték és elemezték: a beszédhangok minőségét (hangszínét, illetve artikulációs konfigurációját) érintő változásokként, illetve a koartikuláció időbeli kiterjedtségét (azaz bizonyos artikulációs gesztusok vagy kölcsönhatások időzítését) illetően. Korábbi, nagyrészt kisebb adatközlőszámmal dolgozó vizsgálatok azt mutatták, hogy az angolban a beszéd artikulációs vetületében erősebbek a beszédhangok minőségét érintő előrefelé ható, progresszív koartikulációs hatások, mint a hátrafelé, regresszíven hatók (Gay 1974: 2 beszélő; Parush et al. 1983: 3 beszélő), hasonlóan az akusztikai eredményekhez (Fowler 1981: 5 beszélő). (Bár például Gay 1974 a bilabiális, tehát a magánhangzók ejtésével legkevésbé interferáló kontextusban nem talált egyértelmű iránydominanciát, mert mindkét irányban kisebb fokú hatásokat tapasztalt, mint más kontextusokban; Parush és munkatársai pedig csak /k/- és /ɡ/-kontextusokban vizsgálódtak.) Későbbi eredmények azonban az irányok szerinti aszimmetria hiányára is mutattak példát (4 beszélő adatainak akusztikai elemzésében az angol nyelvre /b/-kontextusban, Magen 1997), míg voltak olyan elemzések, amelyek megerősítették az előrefelé ható, progresszív koartikuláció dominanciáját. Nagyobb erejűnek találta a progresszív koartikulációt a beszéd akusztikai vetületében a thaiban a legnyíltabb /æ/-ben, 6 beszélő adataiban Mok (2011), 8-8 kantoni és mandarin kínai beszélő /i/ és /a/ megvalósulásainak akusztikai adataiban Mok (2013), illetve 6 angol nyelvű beszélő /i/ és /a/ magánhangzóinak artikulációs jellemzőiben (a nyelv vízszintes és függőleges irányú kitérésadataiban) Cho (2004) – mindhárom esetben bilabiális kontextusokban álltak a célés indukáló magánhangzók.

A korábbi eredmények utalnak arra is, hogy a koartikuláció irányának hatása – ahogyan a koartikulációs hatások megjelenése általában is – függ a kérdéses magánhangzók minőségétől. Cho (2004) ugyanis valamivel erősebb irány szerinti aszimmetriát talált az /i/-ben, mint az /a/-ban (azaz az /a/ kevésbé mutatta a koartikuláció valamely irányának dominanciáját, mint az /i/, amellyel kapcsolatban egyértelműen a progresszív koartikuláció dominált), miközben az utóbbi általánosságban nagyobb koartikulációs hatásokat mutatott. Mok (2013) pedig arra a következtetésre jutott, hogy a nyíltabb magánhangzók általában hajlamosak minőségükben jobban megváltozni a V-V koartikuláció hatására, amivel összefüggésben egyértelmű irány szerinti aszimmetriát is csak a legnyíltabb magánhangzóban talált. Megjegyzendő azonban, hogy míg Cho (2004) az artikulációs működéseket, Mok (2013) a magánhangzók akusztikai szerkezetét elemezte, de mindkét kutatásban álszavakban ejtett hangok képezték a vizsgálat tárgyát. Mindezek mellett nyelvközi összevetések azt is sejtetik, hogy az irány dominanciája – ismét csak a koartikulációs hatásnak a magánhangzók minőségét befolyásoló erejét illetően – nyelvtől függő lehet. Manuel és Krakow (1984) a bantu nyelvcsaládba tartozó szuahéli és sona nyelveket és az amerikai angolt vetették össze 1-1 beszélő adataiban (/p/-kontextusban), és azt találták, hogy míg a bantu nyelvekben a koartikulációs anticipáció a nagyobb erejű, az angolban – a fentiekkel összhangban – a progresszív koartikuláció. Beddor és munkatársai (2002) később nagyobb beszélőszámmal (rendre 7 és 5) vizsgálták ismét a sonát és az angolt, és megerősítették a korábban találtakat: az adatok alapján (a lehetőségekhez mérten leginkább egyező, labiális mássalhangzó-kontextusokban, ill. a lehető leghasonlóbb minőségű célhangokban) a sonában egyértelműen a hátrafelé ható, regresszív koartikuláció dominált, míg az angolban az előrefelé ható, progresszív koartikulációs hatás legalább akkora volt, mint a hátrafelé ható (miközben egyébként – nem várt módon – a sona általánosan nem mutatott nagyobb koartikulációs hatásokat, mint az angol) (Beddor et al. 2002).

Beddor és munkatársainak (2002) kutatásában az összevetett nyelvek számos fonetikai-fonológiai tekintetben eltértek, az eltérő méretű magánhangzókészlettől kezdve (a sonában 5 magánhangzó van, az angolban jóval több, bár pl. Beddor és kollégái nem tisztázzák, hogy hány beszédhanggal számolnak az angolban, mikor erre a lehetséges okra hivatkoznak) az eltérő beszéddallam-kihasználáson át (a sona ugyanis tonális nyelv, szemben az angollal, amely intonációs) az egyebekben is eltérő prozódiai szerkezetig. Ráadásul vannak olyan egyezések is a nyelvek között (pl. a prozódiai láb „balfejűsége”), melyek a találtakkal ellentétes feltételezésekre vezetnének a szerzők szerint, mégpedig arra, hogy mindkét nyelvben a progresszív koartikuláció a domináns. Éppen ezért az eltérésekre Beddor és munkatársai (2002) végeredményben nem fogalmaztak meg magyarázatot.1

A nyelvek közti eltérések megvilágítják, hogy az eddig találtak célzott kutatás nélkül még nagyon korlátozottan (egy-egy magánhangzóra, egy adott mássalhangzó- és magánhangzó-környezetben) sem általánosíthatók a nyelvek között, így az a kérdés okvetlenül vizsgálandó, hogy a V-V koartikuláció hatása a magyar nyelvben is mutatja-e a progresszív irány dominanciáját – különösen, hogy a V-V koartikulációról a magyar nyelvben még általánosságban is nagyon keveset tudunk.

Kizárólag a – más nyelvekre kapott adatok szerint erősebb – progresszív koartikulációt elemzik a magyar nyelvben Deme és munkatársai (2019; beküldött) valódi szavakban, /h/-kontextusban az /i/ és /u/ magánhangzókban annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy az angolban találtaknak megfelelően a magyarban is erősíti-e a hangsúly a magánhangzók koartikulációs ellenállását vagy rezisztenciáját. A vizsgálat artikulációs és akusztikai adatokra és kétféle mérőszámra épült (ehhez vö. még a jelen pont végén és a 2. pontban írtakat), és megerősítette a hangsúly szerepével kapcsolatos feltételezést a koartikuláció okozta magánhangzó-centralizációban. A kutatás folytatásában álszavakban és /p/-kontextusban is vizsgálni kezdtük a hangsúlyhelyzet szerepét ugyanezen két magánhangzóban, továbbá elemezni kezdtük az irány szerint található eltéréseket is. Az elemzésekből származó előzetes eredményekhez lásd Deme és munkatársai (2021) tanulmányát; az irányhoz kapcsolódó kidolgozottabb, részletesebb analízisünket a jelen tanulmányban mutatjuk be.

A jelen vizsgálat közvetlen előzményének tekinthető Conklin (2019) disszertációja, ahol a szerző a magyar /ɒ/ és /ε/ akusztikai szerkezetét elemezte célmagánhangzóként az /ɒ ε i/ triggerek, illetve egy közbeeső /p/, /f/ vagy /k/ környezetében 22 felnőtt beszélő ejtésében azért, hogy a V-V koartikulációban található iránydominancia összefüggését a magánhangzó-harmóniával, illetve a hangsúlynak a szóbeli helyzetével felfejthesse. A vizsgálat /ɒ/-/ε/ és /ɒ/-/i/ típusú egymásra hatásokkal, azaz elölségi és nyíltsági V-V koartikulációs hatásokkal is operált. Az elöl képzettséggel szorosan összefüggő F2 formánsra kapott eredmények a koartikulációs hatás nagyságát illetően azt mutatták, hogy mindent egybevetve nem találni a nyelvre általában jellemző iránydominanciát a V-V koartikulációban: az /ɒ/ ugyanis nagyobb mértékű progresszív, az /ε/ pedig nagyobb mértékű regresszív koartikulációt mutatott, mint ellenkező irányút (és a három mássalhangzóból, egyébként meglepő módon, a /k/ kontextusában volt a legnagyobb a V-V koartikulációnak a célmagánhangzók minőségét befolyásoló ereje). Mindez azt jelenti, hogy az egyetlen korábbi, a magyar nyelvre vonatkozó vizsgálatban a nyílt /ɒ/ és /ε/ ejtéséből származó akusztikai adatok ellenpéldát szolgáltattak arra az elképzelésre, mely szerint a nyelvekben szisztematikusan erősebb a V-V koartikuláció az egyik irányban, mint a másikban.

Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a vizsgálatban minden célszóban az első szótag volt hangsúlyos, ami befolyásolhatta a található iránydominanciát, hiszen – Conklin (2019) feltevése szerint is – potenciálisan ellenállóbb (és akár agresszívebb is) lehet a hangsúlyos szótagi magánhangzó a hangsúlytalan szótaginál V-V koartikulációban. Ez pedig azt jelenti, hogy a kísérlet anyaga a progresszív koartikulációt facilitálhatta jobban. Másrészt pedig azt is észre kell vennünk, hogy a kérdéses szavakat a kísérleti személyek minden esetben kontextusban olvasták, ami pedig a V-V koartikuláció szempontjából valójában nem kontrollált helyzeteket eredményezett. A kísérlet anyagában az első szótagi magánhangzókat (a mássalhangzón túl) mindig /ɒ/ előzte meg, míg a második szótagiakat mindig /oː/ követte, függetlenül a célszó minőségétől (a három hordozómondat a következő volt, benne félkövérrel a megelőző és követő magánhangzókat jelöljük: itt az szó áll; ez az szó lesz; most az szó jön). Ennek megfelelően például az /εfε/ szó bár neutrális helyzetűként értelmeződött a kísérletben, valójában koartikuláló kontextusú volt mindkét magánhangzóra nézve, hiszen a kezdő /ε/ valójában /ɒzˈε/, a záró /ε/ pedig /εsoː/ környezetben állt. Ezzel szemben az /ɒfɒ/ kezdő magánhangzója valóban neutrális helyzetű volt az /ɒzˈɒ/ kontextust tekintve is, de záró magánhangzója ismételten nem, hiszen itt az /ɒsoː/ környezet hatására regresszíven érte koartikulációs hatás. A további helyzetekben ugyancsak jelentkezhettek hasonló, az eredmények interpretációját zavaró hatások. Értelemszerűen tehát lehet, hogy a nem várt eredmények, illetve a magánhangzónként változó tendenciák – legalábbis részben – a kísérlet anyagának jellegével magyarázhatók.

Mint látható, a hivatkozott elemzések több kérdést is felvetnek a magyar magánhangzók koartikulációs viselkedésére vonatkozóan. Vajon Conklin (2019) adataihoz hasonló eredményeket kapnánk-e akkor is, ha a) a neutrális és koartikuláló kontextusokként elemzett helyzeteket a tágabb környezet szerint is körültekintően kontrolláljuk; b) a hangsúlyhelyzet kontrollált vagy kiegyenlített az elemzésben (tehát ha a hangsúly egyik szótagban sem jelentkezik, ill. vagy az egyikben, vagy a másikban jelentkezik kiegyenlítetten, és e szerint összevetjük az eredményeket); c) a nyílt /ɒ/ és /ε/ helyett zártabb magánhangzókat elemzünk; d) az akusztikai szerkezet mellett az artikulációs megvalósítást is elemezzük; e) a magánhangzók koartikulációs változatosságát nem a centralizáció mértékének nagyságában, illetve a beszédhangok minőségének eltolódásában vizsgálnánk meg, hanem a beszédhangoknak a kontextusok közötti szóródásában?

Ez utóbbi szempont talán részletesebb magyarázatot is kíván. A bevezetésben összefoglalt elemzések a magánhangzók minőségében tetten érhető V-V koartikulációs hatásokat szinte kivétel nélkül a koartikuláló és neutrális helyzetű magánhangzók akusztikai vagy artikulációs távolságával, illetve ezeknek a megvalósulásoknak valamifajta eltérésével számszerűsítették (ez igaz a magyar nyelvre vonatkozó kutatási előzmény, Conklin 2019 esetében is). Ez azt jelenti, hogy a koartikulációt lényegében az adott beszédhangoknak a koartikuláció hatására bekövetkező minőségbeli megváltozásával, illetve centralizációjával képezték le. A koartikulációs hatást ugyanakkor legtöbbször a beszédhangok „kontextuális variabilitásaként” határozzák meg a szakirodalomban (lásd pl. Farnetani–Recasens 2010; Mok 2013; Cho 2004), amely éppannyira érthető a megvalósulások diszperziójaként az akusztikai vagy artikulációs térben, mint centralizációként (amire a minőségbeli eltérésekből következtethetünk). Noha egyes releváns szövegek valamilyen formában utalnak ennek a szóródásnak a relevanciájára a koartikulációs hatást illetően (Manuel 1990; Mok 2013), konkrét vizsgálatra jelenleg még – a szerzők ismeretei szerint – igen kevés példát találni (vö. pl. Deme et al. 2019; 2021; beküldött). Ezek a korábbi kutatások a magyar nyelvre vonatkozóan azt mutatták, hogy merőben eltérő tendenciák rajzolódnak ki a V-V koartikuláció hatását illetően akkor, ha azt a magánhangzók artikulációs-akusztikai céljainak homogenitásában vagy szóródásában ragadjuk meg (mint akkor, ha a centralizációban), tehát ha azt elemezzük, hogy a magánhangzók mekkora változatosságot mutatnak (egyben tekintve a koartikuláló és neutrális kontextusokat). Az ennek a leképezésére bevezetett szóródás mérőszám (részletesebben l. a 2. pontban) ugyanis például nem mutatta a hangsúly rezisztencianövelő hatását, mert azt találtuk, hogy a koartikuláló és neutrális helyzetű magánhangzók együttesen ugyanannyira szóródnak a két kontextus közös átlaga körül hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben (Deme et al. beküldött). Ennek tükrében kérdésként merül fel az is, hogy ugyanakkora mértékben szóródnak-e a magánhangzók a különféle (neutrális és koartikuláló) kontextusok között az előrefelé és hátrafelé ható (progresszív és regresszív) koartikuláció hatására.