Feltételeztük, hogy a két hosszúsági kategóriát összevetve a mássalhangzóhoz kapcsolódó időtartamok egyértelműen elkülönülnek a beszélők ejtésében. A feltevés igazolódott azáltal, hogy a kvantitás jegye a vizsgált abszolút és relatív időparaméterek legtöbbjére szignifikáns hatást mutatott. Ezek az eredmények tükrözik a gemináták autoszegmentális ábrázolását, fonetikailag alátámasztják az időtengelyen megjelenő különbséget a szingletonok és a gemináták között. A geometrikus ábrázolások vázpontjait leegyszerűsítve a szingletont egy időzítési egységnek, a geminátát pedig két egységnek tekinthetjük – jóllehet ez korántsem vonatkoztatható egy az egyben a fonetikai időtartamokra, tehát nem feltétlenül 1:2 időarányra számítottunk. Ugyanakkor az ábrázolás alapján azt vártuk, hogy a gemináták hosszabb időtartamot vesznek fel, mint a szingletonok. Ennek kapcsán vizsgáltuk, hogy a két kategória közti különbség milyen mértékben vetíthető le az akusztikai jellemzőkre. Mint láthattuk, a fizikai időtartamokat rendkívüli változatosság jellemezte. Az is előfordulhatott, hogy a hosszú szegmentum nem feltétlenül hosszabb időtartamú a rövidnél, olykor rövidebb időtartamban valósult meg, mint a szingletonok átlagidőtartama. Átlagosan azonban a geminátákat körülbelül másfélszer hosszabban (de nem kétszer olyan hosszan) ejtették az adatközlők, mint a szingletonokat. A más nyelvekben tapasztaltakhoz (vö. Idemaru–Guion 2008) képest kismértékű G/S arány összefüggésben állhat azzal, hogy a hosszúsági oppozíció alacsony funkcionális terheltségű a magyar mássalhangzók körében.

Vizsgáltuk továbbá, hogy az egyes geminátatípusok eltérő fonológiai tulajdonságai, vagyis a fonológiai ábrázolásukban mutatkozó mono- vs. biszegmentális szerkezet, valamint eltérő fonológiai viselkedésük tükröződik-e fonetikai megvalósulásuk különbségeiben is. Második hipotézisünk is alátámasztást nyert az akusztikai elemzés során, ugyanis a geminátatípusok közül a lexikális és az asszimiláció révén keletkező, levezetett valódi gemináták között hasonlóságot találtunk a fonetikai realizációban, viszont az álgemináták temporális jellemzői tőlük (és a szingletonoktól is) eltérőnek mutatkoztak (pl. teljes időtartam, zárszakasz időtartama, környező magánhangzók időtartama). Jóllehet a zárszakasz időtartama hosszabb volt az álgemináták esetében a másik két geminátatípushoz viszonyítva, a zárarány, azaz a mássalhangzó belső időarányai azonosak voltak a három geminátatípusnál. Ez megerősíti azt, hogy a fonológiai hosszúság az összetett szerkezetű mássalhangzók bizonyos részét érinti: zöngétlen felpattanó zárhangok esetén a zárszakasz időtartamát (vö. affrikátákra vonatkozóan: Pycha 2010).

A jelen kutatás fonetikai eredményei tovább árnyalják azt a képet, amelyet az autoszegmentális fonológiai reprezentáció a gemináták egyes típusairól mutat. A fonetikai megvalósulás folytonos, mennyiségi változóit az absztrakt, diszkrét kategóriákra vonatkoztatva elmondható, hogy jellegzetes időeltérések találhatók az időtengelyen egyneműnek ábrázolt – ám a fonológiai reprezentációjuk és viselkedésük szerint eltérő – geminátatípusok fonetikai korrelátumai között.

Eredményeink szerint a több nyelvre kimutatott inverz viszony a V1 és a gemináta időtartamában (temporális kiegyenlítődés) a magyarra nem jellemző (hasonlót talált Deme et al. 2019). Ham (2001) és Idemaru–Guion (2008) meglátása szerint tipológiai szabályszerűség állhat a V1 és a gemináta inverz időviszonya mögött. Megfigyelésük szerint a moraidőzítésű nyelvekben általában jelentősebb a szingleton-gemináta közötti időkülönbség (magasabb szingleton : gemináta arány; pl. japán 1:3), s ezek nem mutatják az inverz kapcsolatot. Ezzel szemben azokra a nyelvekre, amelyekben kevésbé robusztus a szingleton-gemináta különbség (mint a szótag-időzítésű olaszban, 1:1,85), jellemzőbb a V1 és a gemináta fordított időviszonya, így biztosítva az érzékelhető különbséget a percepció számára (szaliencia). Eredményeink nem támogatják ezt a magyarázatot, ugyanis a V1 gemináták előtti meghosszabbodása mellett a magyarban relatíve kis szingleton-gemináta különbséget találhatunk (a jelen adatok szerint az arány 1:1,6). Érdemes azonban hozzátenni, hogy bár mind az olasz, mint a magyar szótag-időzítésű nyelvnek tekinthető, az olaszban fonológiai szinten is jelen van a V1 és a követő C hossza között kiegyenlítődéses viszony (pl. /fato/ [f ˈaːto] ’sors’ vs. /fatto/ [f ˈatːo] ’tény, kész’). Ez a jelenség azonban a magyarban nem jellemző, ugyanis rövid és hosszú V1-et követően előfordulhat C és CC is.

Kiemeljük, hogy a V1 időaránya nem mutatott különbséget a szingletonok és a (valódi) gemináták között akkor, amikor a teljes VCV szekvencia belső arányait elemeztük a három egymást követő hang kapcsolatában. A gemináció hatására növekvő mássalhangzó-időtartam kompenzálására jellemzőbb volt a követő magánhangzó (V2) időtartamának csökkenése, legalábbis a valódi geminátáknál. A rövidebb V2-t, illetve a C/V2 arányt más kutatások is kiemelik mint a hosszúsági szembenállás tempófüggetlen korrelátumát (pl. a japánban, Idemaru–Guion-Anderson 2010; a finnben, Hermes et al. 2020). Kutatásunkban a V2 abszolút időtartama az álgemináták után hosszabb volt a másik két típushoz és a szingletonokhoz hasonlítva. Ez az eredmény azonban nem feltétlenül a gemináció jelenségének tudható be, okait abban is kereshetjük, hogy kísérletünkben két szó határán megjelenő álgeminátákat elemeztünk, vagyis a követő magánhangzó a szó első szótagjának magja volt, ami általában szóhangsúlyos helyzet a magyarban, szemben a közbülső vagy a szóvégi pozícióval. Határjelzésként vagy a szóhangsúlyos helyzettel összefüggő prominenciajelölő paraméterként pedig előfordulhat a tartam megnyúlása (Mády et al. 2017; Markó et al. 2018). Ahogyan más nyelvekre vonatkozó eredmények is alátámasztották, a beszélők a szóhatárt a gemináták esetében nem csak az időtartam megnyújtásával, hanem gyakran a kettős artikulációval is jelölik (Kotzor et al. 2016; Oh–Redford 2012), ami kísérletünkben a magyar nyelvre szintén bebizonyosodott. Megjegyzendő, hogy a magyarban szó belsejében is megjelenhetnek álgemináták, szótő és toldalékmorféma (pl. élettelen), vagy összetételi tagok (pl. élettér) határán, ám ezekre nem terjedt ki a jelenlegi munka, amely egy nagyobb kutatás első fázisa. Ezek mellett a szóhatár és az asszimiláció kettős hatásának tanulmányozása is különösen érdekes lehet (pl. neked teszek). Vajon a szóhatár „szétválasztó” hatása mellett (amely az álgemináták kettős artikulációja során megfigyelhető, pl. szünet beiktatásával) miként érvényesül az asszimiláció? A változatos pozíciókban megjelenő asszimilációs és konkatenációs gemináták felszíni realizációiban megjelenő különbségek feltérképezése további terveink között szerepel, amelyhez kibővített kísérleti anyag szükséges.

Az eredmények érvényességét korlátozza az a tény, hogy kutatásunkban egyetlen mássalhangzóra, az alveoláris zöngétlen explozívára fókuszáltunk. Egyrészt azért esett a választásunk a /t/ hangra, mert a gyakorisága a magyar beszédben megelőzi a többi mássalhangzóét (Beke et al. 2012; Gráczi 2012; Olaszy 2006, 185). Tudjuk azt is, hogy minden nyelvben, amelyben fonemikus mássalhangzó-hosszúság található, a zöngétlen felpattanó zárhangok körében biztosan előfordul a szembenállás. Esetükben a hosszúsági oppozíció funkcionális terheltsége relatíve magas, például az egyszótagú szavakban rövid magánhangzót követő mássalhangzók között a gemináták megjelenése a zöngétlen affrikáták után a zöngétlen felpattanó zárhangok esetében a legmagasabb (Magyar 2016). A percepció oldaláról nézve pedig az univerzális jelöltség szempontjából is kedvező a zöngétlen explozívák helyzete. A magyar anyanyelvű hallgatók a gemináták előfordulását a zöngétlen obstruensek körében preferálták, szemben a zöngés frikatívákkal, melyek esetében kevésbé magyarosnak tartották a hosszú mássalhangzó megjelenését az egyszótagú álszavakban (Magyar 2016). Másrészt a nagy S-G időkülönbség miatt választottuk a /t/ mássalhangzót: akusztikai elemzések során megfigyelhető volt, hogy a zöngétlen zárhangok közül a /t/-nél található a legnagyobb időkülönbség a rövid és a hosszú hangok átlagidőtartama között intervokális helyzetben (Gráczi 2012; Neuberger 2015). Hasonlóan az olaszban is jelentős időkülönbséget mutattak ki a rövid és a hosszú /t/ között (szó belseji pozícióban például 2,1-szerese volt a G a S-nak), ami nagyobb mértékű volt a többi vizsgált explozívához (/b, p, d/) képest (Payne 2005). Ebből kifolyólag feltételeztük, hogy ha van az egyes geminátatípusok között különbség, akkor talán szembetűnőbb lehet ennél a hangnál, mint egy olyannál, amely kis S-G különbséggel realizálódik általában. Természetesen, ha pontosabb képet kívánunk kapni a jelenségről, akkor a többi mássalhangzóosztályon is érdemes tanulmányozni a kérdést.

Összességében megállapíthatjuk, hogy minél „szorosabb” a gemináta, vagyis minél „korábbi” szinten keletkezik (tehát lexikális vagy posztlexikális), és minél erősebb a határ a két szegmentum között, annál kevésbé jelölt az időparaméter által, és annál közelebb áll az akusztikai megvalósulása a szingletonéhoz: S < Glex < Gassz < Gál. Ezek az eredmények felhívják a figyelmet arra, hogy a jövőbeli kutatásokban célszerű meghatározni, hogy mely geminátatípusokra terjed ki a vizsgálat, ugyanis – ahogyan azt néhány temporális paraméter esetében alátámasztottuk – akusztikai sajátosságaik eltérők lehetnek.