Valószínűsíthető ugyanakkor, hogy a találtak a magyar nyelv sajátosságait is tükrözik, tehát nem pusztán a módszertanok eltéréseiből erednek, hanem arra utalnak, hogy az, hogy (a hangsúlytalan, szó belseji szótagok között) a hátrafelé ható koartikuláció nem jut át a négy szótagú hangsor harmadik és második szótagja közti szótaghatáron (és az azt szegélyező mássalhangzón), míg az előrefelé ható igen, a magyar nyelv valamely tulajdonságából (vagy tulajdonságaiból) fakad. Az alábbiakban tárgyaljuk a magyar nyelvnek két olyan sajátosságát, amely a V-V koartikuláció iránydominanciájának szempontjából releváns lehet, és ezeknek a lehetséges befolyásáról szólunk. Ezek a sajátosságok a hangsúly pozíciója és az elölségi magánhangzó-harmónia.

Elsőként interakciót tételezhetünk fel például a V-V koartikuláció iránya és a hangsúly pozíciója között. A magyar nyelv első szótagi kötött hangsúlyt mutat (Siptár–Törkenczy 2000/2007) (szemben más, a V-V koartikulációban vizsgált nyelvekkel). Ahogyan pedig arra már fentebb utaltunk, egyes eredmények szerint a hangsúlyos magánhangzók jobban ellenállnak a koartikulációs hatásoknak (Fowler 1981; Magen 1997; Beddor et al. 2002; Cho 2004), amit a progresszív koartikulációt vizsgálva a magyar nyelvre is megerősítettünk (legalábbis az /i/ és /u/ koartikuláció okozta centralizációját illetően, vö. Deme et al. 2019). A hangsúly szóbeli pozíciójával összefüggésben szokás azt feltételezni, hogy az első szótagi kötött szóhangsúllyal rendelkező nyelvekben inkább progresszív, a végszótagi vagy utolsó előtti szótagi kötött hangsúlyos nyelvekben pedig inkább a regresszív koartikuláció dominál: ha ugyanis a hangsúlyos magánhangzó kevésbé idomul, a koartikuláció jellemzőbben e felől hat(hat) a hangsúlytalan szegmentumok irányába (vö. Conklin 2019 és hivatkozásai). (Ezzel összefüggésben nincs okunk azt feltételezni, hogy ez a hatás ne érvényesülne a szó belseji hangsúlytalan szótagokban is.) Ha tehát azt találtuk volna, hogy a magyarban egyértelmű a progresszív koartikuláció dominanciája, az magyarázható lenne a fenti érvelés mentén. A jelen adatokban ugyanakkor ezt az iránydominanciát csak korlátozottan (az /u/ artikulációs centralizációjában) dokumentáltunk, az anticipáció hiánya pedig nem látszik szükségszerűen következni a rendszerszerűen első szótagra pozicionált hangsúlyból (bár végeredményben ez a tendencia ellent sem mond a fent vázoltaknak). Megjegyezzük, hogy Conklin (2019) már idézett vizsgálata szintén azt mutatta ki, hogy a hangsúly szóban elfoglalt helyzete nem magyarázza egyértelműen a V-V koartikuláció irányát a magyarban és a tatár nyelvben sem (amely a magyarhoz hasonlóan egyébként progresszív magánhangzó-harmóniát mutat, de a magyartól eltérően végszótagi hangsúlyos), annak ellenére, hogy a spanyolra kapott adatokban összefüggés látszott a kettőben. A jelen eredmények tehát végeredményben egybecsengenek a Conklin (2019) által találtakkal (bár emlékeztetünk arra, hogy ott felhívtuk a figyelmet néhány, az eredmények értelmezését nehezítő körülményre), és arra vezetnek, hogy a hangsúlypozícióra mint a V-V koartikuláció iránydominanciáját erősen irányító sajátosságra vonatkozó feltételezést elvessük.

A magyar nyelvnek egy másik, a V-V koartikuláció iránydominanciájának szempontjából releváns sajátossága lehet az a fonológiai tény, hogy a magyar az elölség szerint (és kisebb részben a kerekítés szerint) magánhangzó-harmóniát mutat, amely balról jobbra terjed, hiszen az illeszkedésben (a toldalékok kiválasztásában) a tő utolsó magánhangzója határozza meg azt, hogy a többalakú toldalékok közül melyik választódik ki (Siptár–Törkenczy 2000/2007). A harmónia léte a magyarban egyfelől magyarázhatná azt, hogy miért találunk jelentősebb előrefelé érvényesülő koartikulációs hatásokat, mint hátrafelé hatókat – még ha ezek korlátozottan jelentek is meg –, tekintve, hogy végeredményben az eredményeink azt mutatják, hogy a fonetikai (koartikulációs) magánhangzóidomulási folyamat iránya megegyezik a fonológiai illeszkedésével. Emellett pedig a harmónia arra is szolgálhatna egy lehetséges értelmezéssel, hogy miért nem találtunk egyáltalán hátrafelé ható V-V koartikulációt (legalábbis a centralizáció mérőszámában): feltehető ugyanis, hogy az előrefelé működő harmónia felülírhatja (és/vagy akár teljesen „ki is olthatja”) a hátrafelé ható koartikulációs hatásokat.

A már idézett Conklin (2019) eredményei azonban némiképp megingatják a fenti következtetéseket, hiszen az ott bemutatott eredmények szerint sem a hangsúlyhelyzet, sem a harmónia iránya nem magyarázták jól a V-V koartikulációnak az akusztikumban tetten ért iránydominanciáját sem a magyar, sem a (harmóniát szintén mutató) tatár nyelvben. Ami azonban ennél még nyomósabb ok lehet a harmónia és a V-V koartikuláció közti szorosabb összefüggés feltételezésének elvetésére, az egy, a magánhangzó-harmóniák természetéből következő érv. Ismeretes ugyanis, hogy vannak olyan nyelvek, amelyekben nem a tő hangrendi sajátosságai irányítják a harmóniát (mint ahogyan a magyarban), hanem a részt vevő fonémák jegyértékei (azaz pl. az elöl és hátul képzettség), mely jegyértékek között van egy domináns (kis egyszerűsítéssel pl. az elöl képzettség) és egy recesszív (szintén egyszerűsítéssel pl. a hátul képzettség)1 (Rose–Walker 2011). Ebben az esetben a harmónia nem progresszív vagy regresszív, hanem változó, balról jobbra vagy jobbról balra is terjedhet. Itt ugyanis nem a tő és a prefixum/szuffixum sorrendje határozza meg a harmónia terjedésének irányát: ha a domináns jegyű magánhangzó következik előbb, akkor a harmónia progresszíven, ha a pedig az következik később, akkor regresszíven valósul meg. Ha azt feltételezzük, hogy a harmónia valamiképpen összefügg a V-V koartikulációban található iránydominanciával, akkor itt azt kellene feltételeznünk, hogy az iránydominancia nem a nyelvre jellemző, hanem a nyelven belül változó.2 Ez a feltevés ugyanakkor nehezen látszik összeférhetőnek a koartikulációra vonatkozó beszédtudományi irodalomban latolgatott lehetőségekkel, és kísérletes ellenőrzéséről sincs a jelen tanulmány szerzőinek tudomása. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy a V-V koartikuláció iránydominanciáját a magánhangzó-harmónián túli egyéb tényezők (pl. a prozódia vagy a morfológia) befolyásolják elsősorban. Ennek alapján pedig nem valószínűsítjük, hogy a jelen kísérletben talált korlátozottan domináns progresszív koartikulációt és a regresszív koartikulációs hatások hiányát a magyar elölségi magánhangzó-harmónia működése magyarázná. Feltételezésünk szerint ezeket a tendenciákat további, itt nem vizsgált tényezők okozzák, melyek feltárása jövőbeli kutatások feladata.