Azt találtuk, hogy a magyar anyanyelvű haladó nyelvtanulók csoportjának esetében a kínai /ɕa/ hangsor vokalikus szakasza időtartamában sokkal rövidebb a magyar hangsorok vokalikus részének megvalósulásánál. A kezdők esetében (akik a /ɕa/-t a kínai /sa/-hoz és /ʂa/-hoz viszonyítva hosszabb időtartammal produkálták) a /ɕa/ az időtartam átlagát tekintve a magyar egy vokalikus céllal rendelkező /sa/-val egyezett meg. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kínai vokalikus szakaszok megvalósulása alapvetően rövidebb a magyar hangsorokénál. Ezt a kínai és magyar nyelv közötti időtartambeli eltérést egyrészről a kínai 4-es tónus fonetikai megvalósulásával magyarázhatjuk, másfelől pedig a beszédhangok inherens (fonémikus és fonetikus) tulajdonságaival, mégpedig a következőképpen.

A 4. tónus a kínai tónusok között a legdinamikusabb megvalósulású, tehát a legrövidebb időtartamú is (Duanmu 2000), így valószínűsíthető, hogy egy 4-es tónusú kínai hangsor rövidebb lehet egy azonos szegmentumszámú magyar kijelentő modalitású, ereszkedő dallamú szekvenciánál. Az időtartambeli eltérést ráadásul tovább fokozhatja az /a/ realizációja is. Míg a magyar nyelvben az /a/ hosszú magánhangzó (/aː/), addig a kínai nyelvben ennek a beszédhangnak nincs hosszúsági vagy tartambéli specifikációja. Ez a két körülmény együttesen tehát okozhatja azt, hogy a kínai és magyar egyetlen vokalikus akusztikai céllal rendelkező hangsorok jelentős mértékben különbözzenek időtartamukban, és ezeket az eltéréseket a formánslefutások értelmezésénél is figyelembe kell vennünk: mivel a magyar hangsorokban az /aː/ megvalósulása hosszú, ez a beszédhang arányaiban a hangsor nagyobb hányadát teszi ki. Ha a formánsgörbék normalizált időtartamra vetített képét nézzük, akkor ez azt jelenti, hogy a magyar hangsorok végén megjelenő hosszú magánhangzó torzítja a görbét, és a tranzíciót balra, azaz a kezdőpont irányába tolja el a normalizált időtartamon belül. Emellett a kínai és magyar nyelvű megnyilatkozások időtartamát az a körülmény is befolyásolhatta, hogy míg a kínai esetében jelentéssel rendelkező szavakat, addig a magyar anyagban álszavakat kellett produkálni, ez pedig hiperartikulációhoz vezethetett.

Hipotézisünk, mely szerint a magyar anyanyelvűek esetében a /ɕa/ [ɕja] xia vokalikus szakaszának ejtése – az ortográfiai hatásból fakadóan – egyezik a magyar hiátustöltő [j]-t tartalmazó C+/ia/ hangsor vokális szakaszának produkciójával, a statikus elemzésben nem nyert egyértelmű megerősítést. Habár a /ɕa/ és a magyar /sia/ vokalikus szakasza között sem a vokalikus szakasz első (palatális) céljának képzési helye, sem ennek a célnak az időzítése szempontjából nem találtunk eltérést, a kínai /ɕa/ a /sja/ és a /sija/ hangsoroktól sem különült el. Tendencia szintjén a statikus elemzésből arra következtethetünk, hogy a /ɕa/ első akusztikai célja a kezdők esetében a /sja/-nál elöl képzettebben, míg a haladók esetében a /sja/-hoz hasonlóan valósult meg. A hangsor végén megjelenő /a/ esetében nem találtunk eltérést a magyar és kínai hangsorok között.

A dinamikus elemzések ismét csak tovább árnyalták a statikus analízisben kapott képet: a formánslefutásokból arra következtethetünk, hogy a haladó nyelvtanulók esetében az első akusztikai cél megegyezett a magyar /ja/ szótag /j/ approximánsával, és hogy a látható eltérések dacára a kínai vokalikus hangsor ennek a hangsornak az ejtéséhez hasonlított a leginkább a magyar nyelvű megvalósulások közül. Ezeknek a hangsoroknak a tranzíciós fázisai ugyan eltérő meredekséggel valósultak meg, de ezek a különbségek feltételezhetően a következő módon magyarázhatók. A kínai /ɕa/ és magyar /sja/ hangsorok formánsgörbéit összehasonlítva kínai megvalósulás esetében a magyar /sja/-hoz képest kevésbé meredek átmenetet látunk, azonban figyelembe kell vennünk azt, hogy a dinamikus adatokban az időtartam szempontjából normalizált mintázatokat figyelhetünk meg, és a magyar /sja/ időtartamában hosszabb a /ɕa/-nál. Ha abból indulunk ki, hogy a magyar hangsorban az /aː/ hosszú realizációja a normalizált időtartamon belül a szakasz eleje felé tolja a tranzíciós fázist a magyar /sja/-ban a kínai /ɕa/-hoz képest, akkor ez magyarázza a /ɕa/ és /sja/ eltérő meredekségű és időzítésű tranzícióit. Abból, hogy a /ɕa/ teljes időtartama rövidebb, eredhet az az eredmény, hogy a kínai /a/-realizáció palatalizáltabb ejtésű, mint a magyar, mégpedig azért, mert a rövidebb tartamú szegmentumok hajlamosak kevésbé elérni az artikulációs-akusztikai célkonfigurációjukat (Lindblom 1963). Ezen túlmenően pedig, mivel a haladó kínaiul tanulók ejtését vizsgáltuk, nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy a magyar anyanyelvűek felismerték a kínai /ɕa/ vokalikus szakaszának egészére kiterjedő koartikulációs palatalizáló hatást, és ennek az akusztikai jegynek hangsúlyozásával törekednek az anyanyelvi ejtés imitálására.

Részösszegzésképpen: a haladó nyelvtanulók ejtésében a kínai /ɕa/ vokalikus szakasza akusztikailag a magyar /sja/ hangsor realizációjához állt a legközelebb. Ezért az a hipotézisünk, mely szerint magyar anyanyelvűek a /ɕa/ hangsor vokalikus elemét a magyar /sia/-val megegyezően ejtik, részben nyert csak megerősítést azért, mert a hangbetoldásra bizonyítékot találtunk. A kezdő nyelvtanulók ejtésében a /ɕa/ vokalikus szakaszának kezdete nem tért el a magyar /sja/, /sia/ és /sija/ hangsoroktól, azonban az időben előre haladva a kínai hangsor az alveolopalatális /sja/-hoz viszonyítva is elöl képzettebb első vokalikus céllal és tranzícióval rendelkezett. Ebből arra következtethetünk, hogy a kezdő nyelvtanulók az összes magyar nyelvű hangsortól eltérően valósították meg a kérdéses kínai hangsor vokalikus szakaszát. Ennélfogva az ortográfiai hatáshoz kapcsolódó hipotézisünket, mely szerint a magyar anyanyelvűek ejtésében a kínai /ɕa/ vokalikus része egyezik a magyar hiátustöltő [j]-t tartalmazó C+/ia/ hangsor vokális szakaszával, a kezdő szintű nyelvtanulók esetében is el kell vetnünk. Emellett a /ja/ hangsorhoz viszonyítva is elöl képzettebb átmenetből következően azt is ki kell zárnunk, hogy a kezdő nyelvtanulók az alveolopalatális tranzíciót a magyar /j/ approximánssal helyettesítették a kínai /ɕa/ hangsorban. Mint korábban tárgyaltuk, a kezdők a haladó nyelvtanulóknál jobban megközelítették a kínai anyanyelvűek /ɕa/-produkcióját, ezért feltételezhetjük, hogy a kezdő nyelvtanulóknak sikerült elsajátítaniuk a kínai ejtéshez hasonló alveolopalatális akusztikai tranzíciót. Ez a tranzíció azonban palatalizáltságában a kínai ejtéshez képest hátrébb képződve valósult meg a vizsgált beszélők ejtésében, vélhetően egy betoldott artikulációs-akusztikai célból fakadóan, ami akusztikai megvalósulását tekintve mind a magyar /i/-től, mind a magyar /j/-től eltért, pontosabban még a magyar alveolopalatális /j/-nél is elöl képzettebben realizálódott.

Összegezve: a kínai alveolopalatális /ɕ/-t követő vokalikus szegmentum ejtését nem befolyásolta az ortográfiai hatás: az a tény, hogy a nyelvtanításban is használt hangjelölő pinyin átirat a hangsort a xia grafémasorral jeleníti meg, és abban egy [i]-t sejtet, nem késztette arra a magyar anyanyelvűeket, hogy a hangsort egy [i] betoldásával valósítsák meg. Ennélfogva a magyar anyanyelvűek a /ɕa/ [ɕja] xia vokalikus elemét nem a magyar hiátustöltő [j]-t tartalmazó C+/ia/ hangsor vokális szakaszának produkciójával megegyező módon ejtették. A haladó nyelvtanulók ejtésében betoldott vokalikus cél arra utal, hogy a haladó nyelvtanulók a magyar /j/ approximánshoz hasonló tranzícióval helyettesítik a /ɕa/ palatalizációból fakadó átmenetét. Ezzel szemben a kezdő nyelvtanulók jobban megközelítették a kínai ejtést, és a tranzíció sajátos formában, a kínai mintánál elöl képzettebben, de a magyar hangsoroktól eltérő lefutással ment végbe.

A tanulmányban akusztikai méréseinkkel megerősítettük a magyar /j/ approximáns és /i/ magánhangzó közötti képzési helybeli, illetve időzítésbeli eltéréseket. Eredményeink hozzájárulnak továbbá a hiátustöltő és a fonémikus [j]-variánsok közötti akusztikai eltérések, illetve a környező beszédhangokban végbemenő változások mélyebb megértéséhez. A magyar anyanyelvűek kínai nyelvi produkcióját illetően ezáltal több ismeretanyag áll rendelkezésünkre az alveolopalatális /ɕ/ és a követő /a/ közötti tranzíció megvalósulásáról és az ezeket befolyásoló hatásokról. A tanulmány eredményei ennek köszönhetően hozzájárulnak az idegennyelv-elsajátításról szóló ismeretekhez, de a magyar fonetika és fonológia terén is – a szerzők reményei szerint – hasznos tanulságokkal szolgálnak.