Az egyik különbség az ejtés egységessége kapcsán merült fel. Ezen a ponton meg kell említenünk a korai nemzetközi és hazai szakirodalomban megjelenő különbségtételt a hosszú mássalhangzó és a gemináta megnevezések között. A kettős artikuláció (más megnevezéssel: kétfázisú ejtés, reartikuláció) fogalmának első megemlítése a fonetikai szakirodalomban a XIX. század végére nyúlik vissza (Sievers 1876). A gemináták esetében ez azt takarja, hogy a beszélő úgyszólván jelzi két azonos szegmens határát, például kis szünet beiktatásával. A zárhangok esetében ez a két zárképzéssel, két (vagy több) zárfelpattanással történő realizációt jelenti, „a regisztrátumon az izomfeszültség és a szájüregi nyomás két csúcsot jelez”, szembeállítva az egységes artikulációval, amelyet „nyújtott ejtés, emelkedő-ereszkedő szájüregi nyomás és izomfeszültség” jellemez (Kassai 1979, 16). A különbséget hangsúlyozó nézet a kettős artikuláció esetében a gemináta megnevezést, míg az egységes képzésű hangra a hosszú mássalhangzót javasolta (lásd Földi 1989; Lehiste et al. 1973). Catford (1977) megkülönböztetett ambi- vagy tautoszillabikus, valamint hetero- vagy tautomorfemikus hosszú mássalhangzókat, a gemináta terminust a tautomorfemikus, ambiszillabikus mássalhangzókra alkalmazva. A későbbi tanulmányok többsége azonban egységesen és egyenértékűként használta a gemináta és hosszú mássalhangzó kifejezést függetlenül attól, hogy különböző vagy egyazon morfémához, illetve szótaghoz tartoznak-e a szegmentumai (pl. Lahiri–Hankamer 1988).

Számos munka empirikus adatok alapján vizsgálta a kétféle ejtés előfordulását (pl. Hegedűs 1959; Lehiste et al. 1973; Oh–Redford 2012). Az intenzitásgörbéket is elemezve nem találtak bizonyítékot a hosszú mássalhangzók reartikulációjára a magyarban vagy a galloromán dialektusban (Hegedűs 1959; Miller 1987). Felvetődött a kérdés, hogy a kétféle ejtés vajon helyzethez kötődik-e. Kettős artikulációval történő realizációkat találtak a szavak határán észt és angol álgemináták esetében, de az észt hosszú és nagyon hosszú felpattanó zárhangok esetében intervokális helyzetben is (Lehiste et al. 1973). A reartikuláció jeleit találta Miller (1987) a levantei arabban szóhatáron megjelenő heteromorfemikus geminátáknál, és meglepő módon szó belseji tautomorfemikus geminátáknál is.

Összehasonlították az angol szó belseji (in- vagy un- előtagú szavakban) és szóhatáron keletkező álgeminátákat (Oh–Redford 2012). Kettős artikulációt dokumentáltak mindkét esetben, de a szóhatáron megjelenő álgeminátáknál sokkal gyakoribb volt, hogy a beszélők az alaphangmagasság változtatásával, valamint szünet beiktatásával jelezték a szabad morfémák határát.

Egy másik vizsgálatban az angol álgeminátáknál az esetek 2,9%-ában találtak kettős artikulációt, a német álgeminátáknál pedig azok 14,4%-ában: előbbiben kizárólagosan, utóbbiban túlnyomórészt zöngétlen obstruenseket érintett a kettős artikuláció (Kotzor et al. 2016). Az ilyen megvalósulások és a szavak gyakorisága között nem találtak korrelációt.

Az olasz álgeminátákat különböző mássalhangzóosztályokon vizsgálva azt találták, hogy az [ʃ] és a [t] mássalhangzók esetében gyakoribb a kettős artikuláció, míg a szonoránsok hajlamosabbak az egységes artikulációra (Payne 2005). A szerző fonotaktikai korlátokkal hozza összefüggésbe az álgemináták egységes ejtését a szonoránsok esetében: szóvégen ugyanis csak ezek a hangok jelenhetnek meg az olasz szavakban, illetve az olyan viszonyszókban, amelyek tipikusan nem állnak megnyilatkozás végén, pl. il, non, per (névelő, tagadószó, prepozíció). Megjegyzi, hogy az [m] szonoráns nem állhat az olaszban szóvégen, mégis többségében egységes artikulációt mutat az álgeminátákban.

Összességében tehát az látszik, hogy nem bizonyítható olyan rendszerszerű, minden nyelvre vonatkozó összefüggés más fonetikai, fonológiai vagy morfológiai tulajdonsággal (pl. intervokális pozíció vagy szóhatár), amely alapot adna a hosszú mássalhangzó és a gemináta fogalom megkülönböztetésére, így a megnevezések ma már egyenértékűként használatosak.

Néhány vizsgálatban az egyes geminátatípusok eltérő akusztikai jellemzőit az időtartam-alapú attribútumokban keresték. A legtöbb elemzés azonban nem talált szignifikáns, csupán tendenciaszerű különbséget a mássalhangzó időtartamában a típusok között.

Miller (1987) a levantei arabban elemezte a (szó belseji és szóvégi) tauto- és a heteromorfemikus (asszimilált és nem asszimilált) geminátákat, de nem talált szignifikáns különbséget az időtartamukban. A szótagszerkezet tekintetében azonban eltérés mutatkozott abban, hogy a szóvégi tautomorfemikus gemináták szingletonokhoz viszonyított időaránya (G/S arány) eltért a szó belsejiektől, és az asszimilált heteromorfemikus geminátákéhoz hasonló értéket mutatott.

Lahiri és Hankamer (1988) a bengáli nyelvben hasonlította össze háromféle gemináta időtartamértékeit: a tautomorfemikus mögöttes geminátákét, valamint két heteromorfemikus, a konkatenációs és az asszimilációs geminátákét. Három bengáli anyanyelvű beszélő 12 szingleton és 12 gemináta (4×3 geminátatípus) dentális [t] hangot tartalmazó szót olvasott fel háromszori ismétlésben. A zárszakasz időtartamát, a zöngekezdési időt és a megelőző magánhangzó időtartamát mérték, és kimutatták, hogy a gemináták zárideje összességében kétszer olyan hosszú, mint a szingletonoké, a V1 időtartama gemináták előtt hosszabb, a VOT pedig nem különbözik. A három geminátatípus egyik paraméterben sem tért el szignifikánsan egymástól, de az asszimilációval keletkezett gemináták zárszakasza és VOT-je bizonyult a leghosszabbnak (259 ms, illetve 27,9 ms), a legrövidebb pedig a konkatenációval keletkezetteké volt (239,7 ms, illetve 22,6 ms). A mögöttes gemináták az előbbi két típus közötti értékeket vettek fel. A megelőző magánhangzó időtartamát tekintve a mögöttes (85,5 ms) < asszimilációs (90,3 ms) < konkatenációs gemináta (93,7 ms) sorrend alakult ki, de ebben a paraméterben sem volt szignifikáns a különbség.

Payne (2005) az olasz gemináták négy típusát elemezte: lexikális, inherens, posztlexikális és álgemináták. Az első típus szó belsejében fordul elő, és fonológiai kontrasztot alkot a rövid párjával, pl. pappa [pˈapːa] ’pép’ vs. papa [pˈapa] ’pápa’. Az ún. inherens (benne rejlő) gemináta olyan mássalhangzót jelent, amely intervokális helyzetben mindig hosszú fonetikailag, és semmilyen környezetben nem fordul elő rövidként, pl. lascia [lˈaʃːa] ’hagy’. A harmadik vizsgált típus egy posztlexikális folyamat során jön létre, a megjelenését a prozódia váltja ki (szókezdő mássalhangzó általában hangsúly utáni pozícióban, ún. raddoppiamento sintattico [RS] gemináta), pl. virtù diversa [virtˈu dːivˈersa] ’különböző erény’. Az utolsó típus pedig a szóhatáron megjelenő azonos hangokat foglalja magában, pl. al lido [alːˈido] ’a strandra’. A célmássalhangzókat tartalmazó szavakat mondatba ágyazva olvasta fel öt 19–38 év közötti férfi beszélő természetes tempóval. A gemináták átlagosan 1,56-szer hosszabbak voltak rövid párjuknál. A mássalhangzók (VOT-t is magába foglaló) teljes időtartamára vonatkozó eredmények szerint a szingletonok 9,4–134,9 ms közötti, a gemináták 20,6–234,2 ms közötti időtartamban szóródtak (az álgeminátákat nem ide számítva, mert azok nem ritkán kettős artikulációval valósultak meg, lásd feljebb). A lexikális gemináták hosszabban realizálódtak, mint a posztlexikálisak (átlagolva az összes prozódiai kondícióban). Továbbá a gemináták arányaikban hosszabban valósultak meg a hangsúly utáni helyzetben, mint más helyzetekben, vagyis ez a pozíció tekinthető optimálisnak a hosszúsági szembenálláshoz az olaszban.

Ridouane (2010) a taselhit berber nyelvben vizsgálta a három (lexikális, asszimilációs és konkatenációs) geminátatípus idő- és intenzitásértékeit. Öt férfi beszélő produkciójában 36 mondat ötszöri felolvasása alkotta a kísérlet anyagát: ebben 12×3 geminátatípus szerepelt /a/ magánhangzó-környezetben, zöngés és zöngétlen explozívák, valamint frikatívák. A mássalhangzó időtartamában (amelybe a zárszakasz időtartamát és a frikatívák időtartamát együttesen számították) és az explozívák feloldásának időtartamában nem talált szignifikáns különbséget a három geminátatípus között. Minimális eltéréssel a lexikális gemináták voltak a leghosszabbak, az asszimilációs gemináták a legrövidebbek, a konkatenációs gemináták pedig a kettő közötti értéket vettek fel. A megelőző magánhangzó időtartama szignifikánsan különbözött a három típus között: asszimilációs < lexikális < konkatenációs sorrendben, ahol a konkatenációs gemináták előtti magánhangzó időtartama tért el szignifikánsan a másik két típusétól. Hasonló eltérés mutatkozott az RMS (root mean square, vagyis négyzetes közép) amplitúdóban a három típus között, a konkatenációs gemináták felpattanása szignifikánsan alacsonyabb intenzitású volt, mint a másik két típusé. A fonológiai viselkedést tekintve is a lexikális és az asszimilációs gemináták mutatkoztak hasonlónak (pl. nem spirantizálódnak), míg a konkatenációs gemináták másképp viselkednek. A következtetések szerint a fonetikai és a fonológiai tulajdonságok alapján így az első két típust valódi geminátának, az utóbbit pedig álgeminátának tekinthetjük.

Oh és Redford (2012) az angol szó belseji és szóhatáron megjelenő álgeminátákat tanulmányozták. Az előbbi kategórián belül megkülönböztették a lexikális fonológiai értelemben vett 1. szintű, in- prefixumos, asszimilációs geminátát tartalmazó szavakat (pl. immoral), valamint a 2. szintű, un- prefixumos, illetve konkatenációval keletkező geminátákat tartalmazó szavakat (pl. unnoticed). Eredményeik szerint az abszolút időtartamot tekintve mind a szó belseji, mind a szóhatáron megjelenő (pl. dim morning, one nail) gemináták hosszabban realizálódtak a szingletonokhoz (pl. immunity, annoyed) hasonlítva. A relatív időtartam, azaz a mássalhangzónak a megelőző magánhangzóhoz viszonyított időaránya (C : V1) azonban eltérően alakult a geminátatípusok között: a szó belseji geminátáknál magasabb értéket adatoltak, mint a szóhatáron megjelenőknél, utóbbiak ebben a paraméterben nem tértek el szignifikánsan a szingletonoktól. A szerzők következtetése szerint a szó belseji álgemináták a valódi geminátákhoz hasonlatosak, szemben a szóhatáron megjelenőkkel, így az előbbi a beszédtervezésben egyetlen hosszú mássalhangzóként reprezentálható, utóbbi pedig két azonos mássalhangzó sorozataként. Ezt támasztotta alá azon eredményük is, mely szerint gondozott beszédben szinte minden esetben (95%) szünetet iktattak be a beszélők a szóhatáron keletkezett geminátákba, de a szó belseji geminátáknál sosem (0% az asszimilálódott in- prefixumos szavaknál), vagy csak kis mértékben (10% az un- prefixumos szavaknál). A normál tempójú ejtésnél szó belseji geminátáknál egyetlen esetben sem, szóhatáron megjelenőknél esetenként (8%) előfordult szünet beiktatása.

Galea et al. (2014) kísérletében mondatba ágyazott stimulusokat olvasott fel ötszöri ismétlésben hét máltai anyanyelvű beszélő. A szingleton : gemináta arány 1 : 1,6-nek adódott. Összehasonlították a szó eleji lexikális és felszíni geminátákat, utóbbi alatt azokat a geminátákat értve, amelyek az il határozott névelő és a követő koronális mássalhangzó asszimilációja révén keletkeznek. Utóbbiak átlagosan 7 ms-mal rövidebben realizálódtak, mint a lexikális gemináták. A célhangot megelőző magánhangzó hosszabbodását figyelték meg gemináták előtt; a V1 a geminátatípusok közül a felszíni gemináták esetében szignifikánsan hosszabb volt, mint a lexikálisak előtt, de a szingletonoknál mindkettő hosszabbnak bizonyult.

Issa (2015) a líbiai arab nyelvben hasonlította össze a gemináták fonetikai megvalósulását fonológiai státuszuk szerint. A gemináták kétszer olyan hosszú időtartamban realizálódtak, mint a szingletonok. A rövid magánhangzók rövidülést mutattak a gemináták előtt, ami a temporális kompenzáció stratégiájára vezethető vissza (Issa 2015, 1). Ez azt jelenti, hogy a beszédben az egyes VC, illetve CV szekvenciák időben kiegyenlítettek, egy szegmens rövidebb időtartama a szomszédos szegmens hosszabb időtartamához vezet, illetőleg egy szegmens megnövekedett időtartamát egy másik szegmens rövidüléssel kompenzálja. A típusok (lexikális, asszimilációs, álgemináta) közötti különbséget nem magában a mássalhangzó-időtartamokban találta, hanem a környező rövid és hosszú magánhangzókkal való időviszonyokban.