A fentiekből következően a magyar hangsorok időtartamában eltérésre számítottunk, és eredményeink e tekintetben meg is erősítették hipotézisünket. A ([s]-t és [ʃ]-t követő) négy magyar hangsor, az /a/, /ja/, /ia/ és /ija/, a szibilánskontextustól függetlenül mind eltért egymástól időtartamában, a várt irányban (azaz a következő sorrendben): /a/ < /ja/ < /ia/ < /ija/. Ezt az eredményt az artikulációs célok eltérő száma, illetve az a tény magyarázza, hogy a /j/ megvalósulása gyorsabb, dinamikusabb, mint a prototipikus magánhangzóké. Ezek az eredmények Siptár és Törkenczy (2000, 91) megállapítását is alátámasztották empirikus bizonyítékkal, mely szerint a hiátustöltővel megvalósuló /ia/ rövidebb időtartamú, mint a fonémikusan /j/-t tartalmazó /ija/, amely az /ia/-hoz viszonyítva eggyel több vokalikus céllal rendelkezik. Mindez azt jelenti, hogy a hiátustöltőként és a /j/ fonéma realizációjaként megjelenő [j] approximáns az időtartam tekintetében jól elkülönül egymástól. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy az izolált szavak felolvasásából fakadóan a kísérleti személyek hajlamosak lehettek a mindennapi spontán beszédükhöz képest jobban ügyelni a pontos artikulációra (ami hiperartikulációhoz vezethetett). Ezen kívül a magyar ortográfiai megjelenítés is erősíthette a két /j/-variáns elkülönítését azáltal, hogy míg a /sia/ sziá hangsorban csak két, addig a /sija/-ban, azaz szijában három artikulációs-akusztikai cél van jelölve, legalábbis a grafémák szintjén. Feltételezhető, hogy a hiátustöltőként és fonémikus /j/ megvalósulásaként megjelenő variánsok a spontán beszédben kisebb mértékben különülnek el egymástól, de ennek a kérdésnek a megválaszolása csak további vizsgálatokkal lehetséges.

A /j/ approximáns és az /i/ magánhangzó közötti időtartambeli eltérést statikus szempontból, azaz a hangsor első artikulációs-akusztikai céljának eléréséhez szükséges idő szempontjából is vizsgáltuk, feltételezve, hogy a /j/ gyorsabban valósul meg, mint az /i/. Hipotézisünk ezen része is megerősítést nyert: a /j/ gyorsabb megvalósulásából fakadóan a /ja/ hangsorban a /j/ akusztikai célja szibilánskontextustól függetlenül hamarabb valósult meg, mint az /i/ magánhangzók céljai az /ia/ és az /ija/ hangsorok esetében. Az alveolopalatális /j/ approximáns és a palatális /i/ magánhangzó akusztikai megvalósulásában a képzés helyét illetően is eltérésre számítottunk. Az alveolopalatális /j/ megvalósulását a palatális /i/-hez képest elöl képzettebbnek vártuk, ugyanakkor az /ia/ és /ija/ hangsorok [i]-megvalósulásai között nem vártunk különbséget. A /j/ approximáns az /i/-nél előrébb elhelyezkedő képzési helyét megerősítették a statikus méréseink, hiszen a magyar anyanyelvűek a /ja/ hangsort az /i/ magánhangzós /ia/ és /ija/ szakaszoknál akusztikailag elöl képzettebben produkálták.

A dinamikus elemzés eredményei a fentieket kiegészítve azt mutatták, hogy a /j/ approximáns és az /i/ magánhangzó közötti képzéshelybeli eltérés tetten érhető a formánsok időbeli lefutásában is. A /ja/ F2-görbéjének kezdő szakaszában az /ia/-ra jellemző emelkedő tranzíciós fázis helyett inkább statikus fázis jelent meg, ami azzal lehet magyarázható, hogy a dentialveoláris [s] frikatív fázisában graduálisan palatalizálódott a képzés, és ezáltal a vokalikus szakasz kezdetére a magyar anyanyelvűek elérték a /j/ akusztikai célját, míg a posztalveoláris szibilánsokban még tendencia szintjén sem volt megfigyelhető palatalizálódó mintázat (Juhász–Deme 2022). Ez egyébként feltételezhetően a szibiláns inherensen hátrébb megvalósuló képzési helyéből következik, ami miatt jelentősen kisebb tranzíciós fázis jellemző a posztalveoláris /ʃ/ és az alveolopalatális /j/ között, mint a dentialveoláris /s/ és a /j/ között (Juhász–Deme 2022). A /j/ approximáns és az /i/ magánhangzó közötti képzési helybeli eltérések a dinamikus elemzésben is szembetűnően kirajzolódtak. Az /ia/ és /ija/ első akusztikai célja nemcsak magasabb frekvenciasávban valósult meg, mint a /ja/ esetében tapasztalt, hanem az /ia/ hangsor tranzíciója is később zajlott le, mint a /ja/-é (a normalizált időtartamon belül). Ezek az akusztikai mintázatok – a statikus méréseinkkel egybevágóan – megerősítik egyfelől azt, hogy a /j/ az /i/-hez képest előrébb képzett, másfelől pedig azt, hogy gyorsabban és dinamikusabban valósul meg, mint az /i/.

A hiátustöltőt tartalmazó /ia/ és a fonémikus /j/-t tartalmazó /ija/ hangsorok első akusztikai céljának időzítésében várakozásunkhoz híven nem találtunk eltérést, bár megjegyzendő, hogy a tendencia szintjén a fonémikus /j/-t tartalmazó /ija/ [i] magánhangzója mindkét szibilánskontextus esetében később érte el akusztikai célját, mint az /ia/ első vokalikus célja. A dentialveoláris /s/-környezetű /ia/ és /ija/ hangsorok első akusztikai céljaként szolgáló /i/ produkciójában eltérést találtunk az akusztikai elöl képzettség tekintetében: a /sija/ hangsorban az [i] akusztikailag hátrébb, tehát palatálisabban képezve valósult meg, mint a hiátusos /sia/ kontextusban. Ugyanez az eltérés a posztalveoláris /ʃ/-kontextusú hangsorok esetében is megjelent, de csak a tendenciák szintjén. Ez részben feltehetőleg abból ered, hogy az /i/ és a /j/ szomszédos megjelenése befolyásolja az /i/ megvalósulását.

Az /ia/ és az /ija/ hangsorok összehasonlításában a dinamikus elemzés tovább árnyalta a statikus elemzésben nyújtott képet, és itt statisztikai megerősítést nyert az /ija/ első vokalikus céljának hátrébb képzett megvalósulása az /ia/ hangsorhoz képest. Az első vokalikus célt megelőző tranzíció a /s/-kontextusú hangsorok esetében a /ʃ/-kontextusúakban látottnál meredekebben valósult meg a szibiláns és a követő palatális távolabb elhelyezkedő képzési helyéből fakadóan. (Tehát azért, mert a dentialveoláris és az (alveolo)palatális régiók távolabb helyezkednek el egymástól, mint a posztalveoláris és az (alveolo)palatális régiók, ezért az első esetben az első artikulációs cél eléréséhez gyorsabb és dinamikusabb akusztikai változásra van szükség.) Az első vokalikus cél elérése után mindkét hangsor esetében tranzíciós fázis következett, amelyet lényegében a hiátustöltő, illetve a fonémikusan is jelenlevő [j] megvalósulásának tekintettünk. Eredményeink szerint a hiátustöltőként és a /j/ fonéma realizációjaként megjelenő [j]-k akusztikailag eltérnek egymástól, ezek a fázisok ugyanis különbözőképpen valósulnak meg: az /ija/ hangsorban az /i/ magasabb F2-frekvenciával realizálódott, ezért az azt követő tranzíció által lefedett F2-frekvenciasáv is nagyobb volt (tehát az átmenet meredekebb). Ehhez hozzátartozik az is, hogy a hangsor utolsó elemeként álló /a/ megvalósulásaiban nem találtunk eltérést, tehát a tranzíció az /ia/ és az /ija/ hangsorokban eltérő frekvenciákról indult, de ugyanarra a frekvenciasávra érkezett. Az /ija/ hangsorban továbbá azt is tapasztaltuk, hogy a tranzíció késleltetve ment végbe az /ia/ hangsorhoz képest: a vokalikus szakasznak arányaiban nagyobb része valósult meg magasabb frekvenciasávban, amit úgy értelmezhetünk, hogy az első palatális artikulációs célhoz tartozó tiszta fázis időben kiterjedtebb volt. Ez a mintázat azt sejteti, hogy míg a /j/ fonéma megvalósulásához önálló cél rendelődik az akusztikai megvalósításban, és ennek, illetve az /i/-nek az együttes lenyomata jelentkezett egy kiterjedtebb palatális szegmentumként az /ija/-ban, addig a hiátustöltőként megjelenő [j] esetében nem beszélhetünk erről. Az, hogy a két hangsor között különbség csak a normalizált időtartam első 50%-ában található, azt is jelenti, hogy a hangsorok második felét, azaz az /a/ akusztikai céljának elérését nem érinti a hiátustöltőként, illetve fonémikusan megjelenő /j/-variánsok megvalósulása közötti eltérés.

A fenti eredményeket egy másik szemszögből nézve úgy is értelmezhetjük, hogy az /ija/ hangsorban megjelenő /i/ megvalósulása tekinthető prototipikusnak, miközben az /ia/ ejtésében az egymástól akusztikailag távol eső /i/ és /a/ tranzíciója a koartikuláció révén „elnyomja”, megváltoztatja az első akusztikai célt, azaz az /i/-t: annak előrébb képzett, illetve dinamikusabb, siklóhang-jellegű megvalósulását indukálja (vö. Siptár 2013). Az /i/ siklóhang-szerű megvalósulása mint értelmezés nem mond ellent az eddig leírtaknak, hiszen az alveolopalatális /j/ approximánst és a palatális /i/ magánhangzót elválasztottuk egymástól képzési helyükben, azaz az /i/ siklóhangszerű megvalósulása tulajdonképpen inherensen eltérhet a /j/-étől.

Összegezve: a fonémikusan /j/-t tartalmazó /ija/ az /ia/ hangsornál hosszabb idő alatt valósult meg, és az első artikulációs céljában akusztikailag palatalizáltabban realizálódott, miközben az időtartamának jelentősebb hányadában találtuk az első, /i/-s cél tiszta fázisát, amit ebből következően jelentősebb és meredekebb tranzíciós fázis követett.

A hangsorok utolsó /a/ elemével kapcsolatban azt vártuk, hogy a [j] gyorsabb megvalósulása miatt a /ja/ hangsorban ez az elem is hamarabb valósul meg, mint az /ia/ esetében, illetve az /ia/ és /ija/ esetében a fonémikus /j/ realizációjának megjelenése miatt ez az akusztikai cél később valósul meg, mint az /ia/ hangsorban. Ez a feltevés nem nyert megerősítést, mert nem találtunk eltérést a /ja/, /ia/ és /ija/ utolsó akusztikai céljának időzítésében. Hasonlóképpen nem találtunk eltérést a /ja/, /ia/ és /ija/ hangsorok záró beszédhangjának minőségében sem. Így az /a/ akusztikai tulajdonságai nem erősítették meg a hipotézisünket.