A betegség gyakorisága ellenére csak kevés vizsgálat ismeretes az SM-betegek beszéd- és nyelvi funkcióiról (összefoglalásként lásd: Noffs et al. 2018; Renauld et al. 2016). Ennek több oka lehet. Egyrészt az átmeneti vagy állandó nyelvi zavarok a betegek mintegy 50–60%-át érintik (Bauer et al. 2013; Hartelius et al. 2000), tehát nem mindenkinél jelennek meg, másrészt a betegség heterogenitása miatt a nyelvi és beszédzavarok súlyossága és jellegzetességei igen változatosak lehetnek (Noffs et al. 2018; Renauld et al. 2016).

A zavarok a nyelvi és beszédtevékenység bármely folyamatát érinthetik, így a beszédfeldolgozást és a produkciót is az artikulációtól a pragmatikáig (összefoglalásként lásd: Renauld et al. 2016). Renauld és munkatársai (2016) 13 országból 30 tanulmány eredményeit vetették össze, és bár azt találták, hogy a betegség heterogenitása, a különböző módszerek és adatközlői csoportok miatt nem vonhatók le általános következtetések a tanulmányokból, de mindenképp szisztematikus kutatások szükségesek az SM hatásáról a nyelvre és a beszédre. A leggyakoribb beszédtünet a dizartria megjelenése, amely általában kevert típusú, elsősorban az ataxiás és a spasztikus dizartria tüneteit mutatva (Hartelius et al. 2000). Az előbbire a pontatlan artikuláció, az utóbbira görcsösség, lassabb tempó és elkent artikuláció jellemző. Noffs et al. (2018) a dizarthria jellemzőit elemezte szintén korábban megjelent publikációkat vizsgálva. Ötvennyolc tanulmány eredményeinek összevetése alapján azt találták, hogy a dizarthria a leggyakoribb beszédjellemző az SM-ben. Enyhe tüneteket okoz, az nagyon ritka, hogy a beteg beszéde érthetetlenné váljon. A betegek szubjektív önértékelése alapján a kommunikációs nehézségeket a megnevezési és figyelmi problémák, illetve a fáradtság okozzák (Noffs et al. 2018; Yorkston et al. 2007). Noffs és munkatársai (2018) négy fő területen vizsgálták azokat a paramétereket, amelyek megváltoznak a beszédben az SM hatására: 1. artikuláció, 2. hangminőség, 3. légzés, 4. prozódia. Az artikulációt tekintve főképp a lassabb artikulációs tempó és a mássalhangzók pontatlan ejtése jellemző. A hangminőséget illetően a hangmagasság és a hangerő változékonysága, illetve a dizarthriával gyakran együtt járó diszfónia jelenhet meg az SM-betegek beszédében. A betegek mintegy harmadánál csökken a fonációs idő és a kilégzési nyomás, míg a prozódia szintjén gyakoribb és hosszabb szüneteket, lassabb beszédtempót, megváltozott beszédritmust és hangerő-szabályozást tapasztalhatunk.

A beszéd jellemzőiben a kognitív zavarok is okozhatnak változást (De Looze et al. 2019; Feenaughty et al. 2013; 2018; Rodgers et al. 2013), ezek elsősorban a temporális jellemzőkben (beszéd- és artikulációs tempó, illetve szünettartás) jelennek meg. De Looze et al. (2019) kimutatható kognitív zavarral és kognitív zavar nélkül élő SM-betegek beszédét vetette össze. Eredményeik szerint azoknak az SM-betegeknek a beszédében, akiknél kognitív zavar is kimutatható volt, lassabb beszédtempó és több néma szünet fordult elő, mint a kognitív zavar nélküli SM-betegeknél. Egy másik kutatás (Feenaughty et al. 2013) viszont azt találta, hogy a kognitív zavar meglététől függetlenül, tehát a kognitív szempontból ép, illetve sérült SM-betegek beszéde is eltérést mutat az egészséges kontrollszemélyek beszédéhez képest. A betegek beszédére lassabb beszédtempó és gyorsabb artikulációs tempó, illetve hosszabb szünetek és megnövekedett szünetarány volt jellemző.

Minden beszélőre igaz, de az SM-betegek beszédprodukciójára az egészségesekénél nagyobb mértékben, hogy a beszédükre hatással lehet az adott beszédprodukció létrehozásához szükséges kognitív erőfeszítés mértéke (Svindt et al. 2020). A nagyobb kognitív erőfeszítés lassabb beszédtempóban, valamint több és hosszabb szünetben jelenhet meg (Arnett et al. 2008; De Looze et al. 2019). A temporális jellemzőket általában felolvasásban és egy hétköznapi témáról szóló spontán beszédben, illetve szótagismétlésben (diadochokinetikus tesztben, lásd például a magyarra: Kis et al. 2020) szokták vizsgálni. Ez utóbbi az artikulációs tempó mérésére alkalmas specifikus beszédfeladat, amikor a beszélőnek többszótagú, jelentés nélküli hangsorokat kell ismételnie adott ideig (pl. 10 másodpercig) vagy adott számban (pl. tízszer). Diadochokinetikus teszttel vetették össze például magyar anyanyelvű Parkinson-kóros, stroke-os betegek és SM-betegek artikulációs tempóját. Bár a kis betegszám (6, 5 és 7 fő a betegségek előbbi sorrendjében) miatt nem vonhatók le általános következtetések, a három csoport tagjainak az artikulációs tempói szignifikánsan különböztek egymástól. A leggyorsabb tempó a Parkinson-betegekre, a leglassabb a stroke-betegekre volt jellemző. Rodgers et al. (2013) a beszélők által kiválasztott hétköznapi témákról szóló spontán beszéd és hangos olvasás beszédsebessége között mutatott ki különbségeket SM-betegeknél és kontrollbeszélőknél. A két beszédtípus eltérő tervezési folyamatokat igényel, hiszen amíg az olvasás esetében adott a szöveg, amelyet meg kell hangosítani, a spontán beszéd esetében a beszélőnek kell megterveznie az üzenet tartalmát és nyelvi formáját is. Az eredmények megerősítették azt a hipotézist, hogy a beszédfeladat során szükséges kognitív erőfeszítés nagyobb hatással van a beszéd temporális jellemzőire az SM-betegekben, mint a kontrollszemélyekben. Svindt et al. (2020) négy különböző spontánbeszéd-feladatban elemezte két másodlagos progresszív SM-beteg, illetve két korban és nemben illesztett kontrollbeszélő beszédtempóját, artikulációs tempóját és szünettartását. A négy beszédtípus a következő volt: a) spontán narratíva a beszélő családjáról, munkájáról vagy hobbijáról, b) forgatókönyv-leírás (hogyan ünnepli a beszélő családja a karácsonyt), c) képleírás, d) hallott szöveg visszamondása. A négy feladat négy különböző kognitív erőfeszítést és eltérő részkészségek használatát igényelte. a) A saját életről szóló spontán narratíva során a beszélők teljesen szabadon beszélhettek magukról – ez a feladat igényelte a legkisebb kognitív erőfeszítést. b) A karácsony ünneplésének elmesélésekor is személyes élményt kellett elmesélni, de ezt a feladatot nehezítette az, hogy nyáron és koraősszel történt a felvétel, így a beszélőknek egy távolabbi, különleges eseményre kellett emlékezniük, és időrendben elmondani azt. c) A képleírás során egy lakásbelsőt kellett minél részletesebben leírni. Ebben a feladatban a kép egyrészt segített az üzenet létrehozásában, másrészt itt is a beszélőnek kellett megkomponálnia a bemutatás sorrendjét, kiválogatni a fontosabb és a kevésbé fontos részleteket. d) A hallott szöveg visszamondása során a beszédprodukció alapját a szövegértés biztosította, így a sikerességében nagy szerepet kaptak a figyelmi folyamatok, a memória és a narratív kompetencia is. Az eredmények szerint a betegek beszédtempója lassabb volt a kontrollbeszélőkénél mindegyik feladatban, és a beszédfeladathoz szükséges kognitív erőfeszítés növelése nagyobb mértékű változást okozott náluk egyes vizsgált paraméterekben. Ezek az eredmények azért fontosak, mert felhívják a figyelmet arra, hogy a beszédfeladat megfelelő megválasztásával markánsabban megjelennek a betegség beszédjellemzői, így jobban vizsgálható a betegek és a kontrollszemélyek beszédének és nyelvhasználatának különbségei.

Ezekből a szakirodalmi adatokból kiindulva a jelen tanulmányban magyar anyanyelvű SM-betegek beszédében vizsgálom a szupraszegmentális szint temporális jellemzőit, illetve a beszéd fluenciáját egy kognitív szempontból nehezített beszédfeladatban. A fluencia többféleképpen értelmezhető, a jelen tanulmányban a megakadásjelenségek megjelenésének gyakoriságával függ össze. A vizsgálat újdonságát az adja, hogy magyar beszélőkkel relatíve nagyobb csoportban még nem történt ilyen elemzés, és a beszédtípus megválasztása sem szokványos az SM-betegek beszédét vizsgáló szakirodalomban. További újdonság az, hogy a tempó és a szünet jellemzőinek elemzése mellett a megakadások gyakoriságát és típusait is megvizsgálom a két csoportban, mivel ezek is árulkodnak a beszédtervezési folyamatok rejtett működéséről. A beszéd fluenciájáról gyakorlatilag nincsenek szakirodalmi adatok az SM-betegek csoportjában mérve. A kutatási kérdések a következők voltak: 1. Van-e különbség a két vizsgálati csoport beszéd- és artikulációs tempójában? 2. Van-e különbség a szünettartás gyakoriságában? 3. Van-e különbség a néma szünetek időtartamában a két csoport között? 4. Az SM-betegek több megakadást produkálnak-e, mint a kontrollszemélyek?

Hipotéziseim szerint 1. a betegek szignifikánsan lassabb beszéd- és artikulációs tempóval beszélnek, 2. gyakrabban tartanak szünetet, 3. néma szüneteik időtartama szignifikánsan hosszabb, 4. több megakadást produkálnak, mint a kontrollbeszélők.