A magyar és kínai szibilánsrendszereket összevetve a következőket állapíthatjuk meg (1. táblázat). A magyar orális szibilánsok esetében kettős szembenállást figyelhetünk meg a dentialveoláris [s] és a posztalveoláris [ʃ] között (Bolla 1995). Ezzel szemben a mandarin kínaiban a szibilánsok képzési helyük szerinti hármas oppozícióban állnak: elkülöníthetünk dentialveoláris [s]-t, alveolopalatális [ɕ]-t, illetve kváziretroflex posztalveoláris [ʂ]-t (Ladefoged–Maddieson 1996; Lin 2007).

 

 

A jelen kísérletben vizsgált vokalikus szakaszokat megelőző szibilánsok palatalizációját egy másik tanulmányunkban elemeztük ugyanezen kísérleti személyek ejtésében (Juhász–Deme 2022). Ebben a vizsgálatunkban egyfelől azt találtuk, hogy a magyar anyanyelvűek nyelvi tapasztalatuktól függetlenül nem különítették el egymástól a kínai dentialveoláris [s] és alveolopalatális [ɕ] beszédhangokat (a spektrális súlypont, azaz a CoG több időpillanatban mért értékei alapján). Ugyanakkor a magyar anyanyelvű beszélők mintázatai valójában nem tértek el a kínai anyanyelvű beszélők ejtésétől, mert a natív beszélők a nyelvtanulókhoz hasonlóan szintén egymással akusztikailag egyezően produkálták a két kérdéses beszédhangot. A szibiláns zörejes fázisában tehát mindkét vizsgált magyar anyanyelvű csoport a kínaiakkal megegyezően ejtette az alveolopalatális /ɕ/-t. Azonban a vokalikus szakasz kezdetén a haladó magyar anyanyelvűek a natív ejtéshez képest palatalizáltabban produkálták a kínai alveolopalatális szibilánst (Juhász–Deme 2022).