Az ortográfiai hatás vizsgálatakor figyelembe kell vennünk az adott nyelv helyesírásának minőségét, azaz azt, hogy a beszédhangot jelölő grafémák és a mögöttes fonémák kapcsolata mennyire erős és kizárólagos, illetve mennyire egyértelmű és transzparens (Bassetti 2008). Ebből a szempontból vizsgálva a kínai /ɕa/ [ɕja] hangsor esetében ellentmondást fedezhetünk fel a fonológiai szerkezet és a grafémaszintű megjelenítés között, hiszen az egy szótagú, és egyetlen vokális artikulációs céllal rendelkező kínai /ɕa/ szótagban a [j] approximáns pusztán a palatalizált képzés természetes átmenetéként jelenik meg (Ladefoged– Maddieson 1996), mégis jelölt a mandarin kínai nyelv hangjelölő írásrendszerét képező pinyin transzkripcióban. A pinyin átírás tehát fonológiai szempontból nem kifejezetten transzparens. Ebből kiindulva feltételezhető, hogy az ortográfia (negatívan) befolyásolja a nyelvtanulók produkcióját, aminek következtében a tanulók az egyetlen vokalikus céllal rendelkező /ɕa/ [ɕja] hangsort két szótagú megvalósulásban, két artikulációs céllal, tehát /ɕia/ [ɕia]-ként ejtik.

Az ortográfiai hatást erősítheti az anyanyelvi fonotaktikai transzfer is, mégpedig az a tény, hogy a magyarban a [sj] és [ʃj] mássalhangzó-torlódás szókezdő pozícióban nem jellemző. Emiatt a magyar anyanyelvűek hajlamosak lehetnek ezt az L1-ben fonotaktikai szempontból helytelennek ítélhető hangsort egy magánhangzó betoldásával feloldani (vö. *[sjaː] → /siaː/ vagy /sijaː/) (Guevara-Rukoz 2018; Major 2001). Éppen ezért felmerül a kérdés, hogy a nyelvtanulók miként értelmezik a palatalizációból fakadó átmenetet, és az ortográfiai hatásnak köszönhetően külön artikulációs célként produkálják-e.