A legfontosabb különbség az ige szemantikai osztályozására vonatkozik. Bár a magyar egyet áltárgy többnyire cselekvést (25a) vagy mozzanatot jelölő intranzitív igével (25b) társulhat (l. elsőként Kiefer 1992; 1994; 2006), intranzitív állapotigével viszont – amint azt a (26)-beli példák is mutatják – agrammatikus szerkezetet kapunk, l. még Kiefer (2006); Farkas (2017):

Viszont, amint fentebb is láttuk, ugyanezen áltárgy összeegyeztethető intranzitív állapotigével is, de csak akkor, ha az előbbi tagadott formában jelenik meg. Ezt illusztrálják az alábbi kijelentő (27a), illetve felszólító/tiltó mondatok ((27b) és (27c)):

A fenti különbséghez szorosan kapcsolódik az ige mondattani osztályozása. Megfigyelhető, hogy a mai sztenderd magyarban az egyet áltárgy nem fordulhat elő tranzitív konfigurációban használt igével, illetve thematikus és referenciális tárggyal:

Ezzel szemben az ebben a tanulmányban vizsgált szerkezet esetében nincsenek ilyen típusú együtt-előfordulási megszorítások, mivel az egyet se(m) fellelhető tárgyas konfigurációban használt igével is, mint például félt (29a) vagy gyanít (29b):3

Egy másik szembetűnő különbség a nem tagadott és a tagadott egyet-nek az igéhez viszonyított szórendi helyére, illetve mondattani pozíciójára vonatkozik. Általánosan elfogadott tény (l. Farkas 2020b; 2021a), hogy a mai sztenderd magyarban a nem thematikus és nem referenciális egyet (szinte) kizárólag a cselekvést jelölő unergatív ige után jelenik meg:

Függetlenül ezektől a különbségektől, az áltárgy nem hordoz az ige által kiosztott thematikus szerepet, így nem értelmezhető például az ige által kifejezett cselekvés elszenvedőjeként vagy passzív résztvevőjeként, és nem elemezhető belső argumentumként (É. Kiss 2004). Nem lényegtelen az sem, hogy elsődleges (és szinte kizárólagos) szerepe az ige behatárolása és egy telikus VP létrehozása (l. Kiefer 1992; 1994; 2006).5 Mindezekre alapozva, de Csirmaz (2008) elemzésével szembemenve, Farkas–Kardos (2018), illetve Kardos–Farkas (2022) amellett érvel, hogy – legalábbis cselekvésigék mellett – az áltárgy bázisgenerált szintaktikai pozíciója nem egy lexikális frázison (például vP-n vagy VP-n) belüli pozíció, hanem a vP és VP közötti funkcionális aspektus-frázis (AspP) specifikálója (l. még MacDonald 2008; Travis 2010). Ezzel az egyet éles ellentétben áll az olyan thematikus és referenciális belső argumentumokkal, amelyek szintén kimérik az ige cselekvését, de az AspP specifikálóját a VP specifikálójából, azaz a tárgy pozíciójából való mozgatás során érik el (Travis 2010). Nagyon lényeges, hogy a deriváció során, fejmozgatás által, az ige a V-ből az Asp-on keresztül a v-be és onnan (legalább) a T-be mozog fel, az áltárgy viszont nem mozog fel egy fentebbi (funkcionális) frázis specifikálójába, és ezzel magyarázható a deriváció végén az áltárgy cselekvésige utáni pozíciója. Ezt illusztrálja az alábbi zárójeles sor:

Szintén az igéhez viszonyított szórendi hellyel kapcsolatos különbség, hogy a nem tagadott egyet-tel ellentétben, amely nem választható el az igétől egy adjunktummal (azaz határozószóval) vagy más elemmel (33a), a tagadott egyet és az ige közé egy adjunktum is beékelhető (l. (33b) és (33c)), tehát az előbbi nem kötelezően jobb vagy bal oldali tőszomszédja az utóbbinak.

Továbbmenve, amint fentebb is láttuk, az egyet kiméri az ige cselekvését, tehát telikus VP-t hoz létre: míg a (34a) mondat atelikus az áltárgy hiányában, a (34b) mondat telikus, pontosan az áltárgy beillesztése miatt.

Végül, a teljes szerkezet interpretációját illetően, az egyet-es igei szerkezetekkel azt fejezzük ki, hogy a mondattani alany pozícióját elfoglaló főnév referense (azaz az ágens) létrehozza vagy létrehozta az adott típusú esemény egy megvalósulását; vagyis az ágens által keletkezik vagy keletkezett egy adott típusú esemény (l. É. Kiss 2004). Ezzel ellentétben, ha se(m) a skaláris is partikula tagadó megfelelőjeként egy nem specifikus és határozatlan főnévvel társul (például egyet), akkor minimalizáló vagy nyomatékosan lefokozó partikulaként viselkedik, és így kapja az ʼegyáltalánʼ értelmezést (É. Kiss 2002; 2015), azaz az ige által kifejezett állapot vagy cselekvés egyáltalán vagy semmilyen mértékben nem valósult meg. Ezt a különbséget a következő részben fogom részletesebben tárgyalni.