Szemantikai fogalmakat használni kiindulópontként azért is előnyös, mert a formális szemantikai kutatások már régóta foglalkoznak ezeknek a pontos meghatározásával. Az itt vizsgált szemantikai jegyek meghatározása többféleképpen is megoldható, a választott modelltől függően. A 4. szakaszban adott meghatározások a leginkább közismertekből indulnak ki, azaz először a szemantikai szakirodalomban szokásosan használt, típusosnak, interpretáltnak feltételezett logikai nyelv kifejezéseinek a segítségével írom le ezeket. Azonban éppen a természetes nyelvekhez vagy akár a logikai metanyelvekhez kötődő ösztönös előítéletek elkerülése céljából mindhárom vizsgált interpretációt nagyon egyszerű, tisztán matematikai eszközzel, az úgynevezett kiválasztási függvények segítségével fogom meghatározni. Ezekről és egy olyan, többszörösen strukturált modellről, amelyben a megadott függvények jól interpretálhatók, részletesen a 4. szakaszban lesz szó. A javasolt kiválasztási függvényes interpretációk pontosíthatók többféleképpen is, a 4.4.-ben megadott részleges modell szintén pontosítható vagy akár másikkal is helyettesíthető.

Legalább két okból – az egyik formális, a másik funkcionális – vélem fontosnak a szemantikai kiindulópont következetes végigvitelét a nyelvek egybevetésekor. Az egyik ok az, hogy a szemantikai kiindulópont lehetővé teszi, hogy a szemantikai tulajdonságokat nyelvektől függetlenül, univerzálisnak feltételezhető modellek segítségével, matematikai metanyelv segítségével definiáljuk. Az így meghatározott szemantikai fogalmak implicit nyelvi előítéletektől mentes kiindulópontot kínálnak ahhoz, hogy felfedezzük, pontosan mik lehetnek a nyelvekben univerzális tendenciák, mik esetleges, nyelvtől függő tulajdonságok, és ezek hogyan függhetnek össze. Ezzel szemben a valamely nyelv szintaxisához kötődő kiindulópontok annak a nyelvnek a szintaktikai-szemantikai kategóriáiban kénytelenek megfogalmazni más nyelvekre vonatkozó vagy nyelvfüggetlennek szánt általánosításokat, amelyből kiindulnak. Így például üres determinánsok feltételezése valószínűleg az olyan szintaktikai modellekhez kötődő elméletek alapján alakulhatott ki, amelyek a determinánsokat tartalmazó nyelveket univerzális mintának tekintik.

A másik ok, amiért érdemes szemantikai kiindulópontot választani, arra vezethető vissza, hogy a nyelv egyik fő funkciója a kommunikáció. Ha a beszélő szempontjából tekintjük a nyelvi kommunikációt, az nem más, mint olyan nyelvi formák létrehozása és realizálása, amelyek a hallgató számára feltételezhetően képesek közvetíteni a szándékolt beszélői jelentést. Azaz a beszélő szempontjából a (közvetítendő) jelentések az elsődlegesek, ezekhez társítandók a nyelvi formák. Ha nyelvi adatokból, például mondatokból indulunk ki, az a hallgató szempontját tükrözi; de amíg nem állnak rendelkezésre a beszélő által létrehozott nyelvi kifejezések, mondatok – amelyek tehát mindig valamilyen jelentést akarnak közvetíteni –, addig nincs is mit interpretálnia a hallgatónak.

Ezért a beszélő szempontjából, azaz a jelentések felől közelíteni a nyelvi jelenségekhez legalább annyira indokolt, mint a hallgató szempontjából interpretálni szintaktikailag jólformált nyelvi kifejezéseket.

A formális szemantikai kutatások az 1980-as évekre elvezettek olyan szemantikai modellek megalkotásához, amelyek alkalmasak a szintaxistól független szemantikai fogalmak pontos definiálására is, és az azóta eltelt években a természetes nyelvekkel kapcsolatos szemantikai jelenségeknek egyre szélesebb körét egyre pontosabb modellek segítségével vizsgálják. Ezért vagyunk most már abban a helyzetben, hogy megfordíthatjuk a gondolkodásunkat, és jól definiált szemantikai fogalmak eltérő nyelvi realizációit vizsgálhatjuk különböző nyelvekben. Így lehetségessé vált/válik olyan természetes nyelvi szemantikai univerzálék felfedezése, amilyeneknek a létezése szemantikai fogalmak nyelvektől független formális definíciója nélkül elképzelhetetlen lett volna. A legelegánsabb példákat az ilyen szemantikai univerzálékra az általánosított kvantorok elmélete – egy tisztán matematikai igényekből létrejött formális elmélet – kínálja. Ilyen, nem-lexikális szemantikai univerzáléra egy korai példa Barwise és Cooper általánosított kvantoros univerzáléja, amely szerint minden természetes nyelvben vannak olyan szintaktikai összetevők (ezeket főnévi kifejezéseknek nevezik), amelyeknek a szemantikai funkciója az, hogy általánosított kvantorokat fejeznek ki a diskurzustartományon (Barwise–Cooper 1981, 177).1 Még ha nem univerzális érvényű is ez az állítás, tény, hogy igen sokat megtudtunk a főnévi kifejezések természetéről az általánosított kvantorok formális tulajdonságaiból kiindulva. Ha egy (többé-kevésbé) univerzális denotációtípust feltételezünk a főnévi csoportok számára (általánosított kvantor, azaz tulajdonsághalmaz, 〈〈e,t〉, t〉 típus), ezeknek a formálisan jól definiálható egységeknek az összes lehetséges tulajdonságából kiválaszthatók azok, amelyek univerzálisnak feltételezhető (de legalábbis sok nyelvre jellemző) természetes nyelvi tulajdonságok (például a konzervativitás, az erős és gyenge determinánsok megkülönböztetése stb.). A 2012-ben és 2017-ben megjelent kétkötetes, a természetes nyelvi kvantorokat 36 nyelvben bemutató kézikönyv (Keenan–Papeno 2012; Paperno–Keenan 2017) kontrasztív kutatásai alapján megfogalmazott univerzálék formálisan jól definiálható szemantikai tulajdonságoknak a vizsgált nyelvekben lehetséges és nem lehetséges realizációira vonatkoznak, l. Keenan–Paperno (2017). Vagyis ebben a kontrasztív vizsgálatokat tartalmazó kézikönyvben következetesen és kimondva is a szemantikai kiindulópont érvényesül.2

A strukturált, valamint a dinamikus szemantikai modellek bevezetésével (Link 1983; Krifka 1989; Kamp 1981; Heim 1982) az olyan szemantikai fogalmak, mint a megszámlálhatóság, anyagnévszerűség, határozottság, határozatlanság többféleképpen is jól definiálhatókká váltak. Ezeknek a tulajdonságoknak mindegyike köthető ahhoz a nyelvi komponenshez, amit főnévi kifejezésnek nevezünk (bárhogy is definiáljuk ezt a szintaxisban). A főnévi kifejezések (szintaktikai és szemantikai argumentumok) állhatnak egyetlen lexikális egységből is; a tulajdonnevek esetében ez magától értetődő, mivel ezek konkrét individuumokat jelölnek. A tulajdonnevek tehát önmagukban alkalmas argumentumai lehetnek a predikátumoknak – feltehetően minden nyelvben –, a köznevek csupasz argumentumként való megjelenése azonban nyelvtől függően változó mértékben korlátozott. A névelőkkel nem rendelkező nyelvek esetében a köznevek szükségképpen egymagukban (determináns nélkül) is lehetnek argumentumai a predikátumoknak. (Itt nem megyünk bele abba a kérdésbe, hogy zéró determinánst kell-e, vagy mikor kell feltételeznünk.) Ami azonban ennek a tanulmánynak a szempontjából figyelemre méltó, az az a tény, hogy olyan nyelvekben is előfordulhatnak argumentumként csupaszon is köznevek többé-kevésbé korlátozott disztribúcióval és interpretációs lehetőségekkel, amelyekben vannak névelők (vagy azoknak a szemantikai szerepével egyenértékű morfémák).

A jelen tanulmánynak az elméleti alapfeltevése tehát így foglalható össze: