Cresswell és von Stechow (1982) elméletében a strukturált propozíció második tagját topiknak nevezik, a predikátumot pedig fókusznak. A Cresswell és von Stechow-féle topik–fókusz felosztás nem a mátrixigére vagy annak argumentumszerkezetére vonatkozik, hanem magára a beágyazott propozícióra. Más szóval Cresswell és von Stechow (1982) nem azt mondja, hogy a (16) példában a gondol igének két argumentuma van, a topik és a fókusz, hanem azt, hogy a gondol igének a propozicionális argumentuma maga az összetett struktúra, a topik–fókusz pár.

Az első állítás már Moulton (2009) elemzéséből is következik: ha a topik a „mátrixesemény” szereplője, akkor létezik egy változó vagy e típusú, esetleg intenzionális kifejezés, amely az eseménnyel együtt jelenik meg a topik-predikátum (TOP) argumentumaként a logikai nyelvi parafrázisban. Amennyiben (19) példában az x változó a tartalom-ban megjelenik, akkor az csak akkor lehet (nem véletlenszerűen) koreferens a tanár referensével, ha a megfelelő változó a λw hatókörén kívülről van kötve, ami a de re interpretációnak felel meg.

A intencionalitás legalább két fontos szerepet játszik a jelentéstanban: egyrészt magyarázatot kínál arra a jelenségre, hogy egy intenzionális környezetben az a predikátum, amelyre valamilyen ítélet vonatkozik, nem feltétlenül abban a lehetséges világban érvényesül, mint az ítélet maga (azaz a de re interpretációra), másrészt pedig arra is, hogy különböző személyek ugyanarról a tárgyról mondhatnak vagy gondolhatnak valamit, még akkor is, ha az a tárgy egyáltalán nem létezik, mint Geach (1967) híres példamondatában:

Visszatérünk ahhoz a kérdéshez, hogy az intencionalitás egy propozíció vagy gondolat azon tulajdonsága, hogy egy konkrét objektumra irányul, vagy pedig egy hármas viszony, amelyben a gondolkodó vagy beszélő személynek is része van. Amennyiben az első pozíciót fogadnánk el, akkor elég lenne azt feltételeznünk, hogy a beágyazott propozíciónak belső struktúrája van, amelyben a res/topik egység az az intencionális tárgy, amelyre a gondolat irányul. Más szóval, az intencionális reláció magában a tagmondat jelentésében jelenne meg, azaz annak tulajdonsága lenne. Ennek megfelelően a következő struktúra maga jelezné, hogy egy Marira irányuló propozícióról van szó, anélkül, hogy figyelembe kellene vennünk, hogy ki hogyan jeleníti meg ezt a propozíciót.

Ezért előnyösebb azt feltételezni, hogy az intencionalitás konkrét viszonyt feltételez a gondolkodás cselekedete vagy állapota, valamint a gondolkodó személy és az intencionális tárgy között, ami egy intencionális háromszöget eredményez. Amennyiben az intencionalitást nem mint egy propozíció tulajdonságát, hanem mint az ágens egy konkrét cselekedet vagy mentális állapot keretében valami felé való irányultságát értelmezzük, akkor elvárható, hogy a grammatika az intencionalitást az ige argumentumszerkezetében kódolja, és ennek megfelelően a topik, az intencionális argumentum, az eseményben saját szerepet játsszon. Ez a szerep persze továbbra is mentális szerep (Searle 1983), de azáltal, hogy a tartalom-propozíción kívül jelenik meg a grammatikai struktúrában, mégis de re interpretációt eredményez. Egy másik fontos előrejelzése ennek a megközelítésnek az, hogy nemcsak konkrét entitások lehetnek propozicionális attitűdök intencionális argumentumai, hanem például célok is, hiszen ezek tipikus intencionális argumentumok olyan intencionális igék esetében, mint: akar, keres, kíván stb. Amint már fentebb, a (14a) példával kapcsolatban megfigyeltük, tipikus diskurzuscélok, azaz kérdések is megjelenhetnek delatívuszi argumentumként. Searle (1983) arra is rámutat, hogy egy mentális állapot intencionális volta az azt jelölő mátrixige propozicionális argumentumát is, közvetve, intencionálissá teszi. Ha X azáltal irányul Y-ra, hogy a p propozíciót gondolja, akkor annak, amit gondol, tehát p-nek is valamilyen értelemben tartalmaznia kell Y-t. Másként fogalmazva, egy olyan esemény, amelynek keretében valaki egy bizonyos propozíciót gondol vagy kijelent, csak akkor engedélyezhet egy delatívuszi topik argumentumot, ha a topik az esemény belső struktúrájában is megjelenik, más lehetőség hiányában: a belső argumentumában. Ebből gyakorlatilag már következik a harmadik állítás:

A harmadik állítás annak a ténynek felel meg, hogy bármely a (25) sémának megfelelő mondatból arra következtethetünk, hogy p Y-ról szól.

Ehelyett egy másik elméletből merítünk inspirációt. Zimmermann (1993) azt javasolja, hogy bizonyos intenzionális igék e típusúnak látszó argumentumát predikátumnak kellene tekinteni. Zimmermann például a keres ige belső argumentumát predikátumként elemzi, még a de re interpretációban is. Ezt a (27) példa mutatja.

Persze ez azonnal felveti a kérdést, hogy honnan jön az az absztraktor, amely az eseményt predikátummá változtatja? Ezt egy statikus egydimenziós szemantikai keretrendszerben (pl. Heim–Kratzer 1998) nem tudjuk lexikálisan indukálni, hiszen a predikátumabsztrakció egy külön kompozicionális művelet, és nem lehet egy lexikális jelentés komponense. Ehelyett azt fogjuk posztulálni, hogy a topik tematikus fej, mint argumentumszerkezeti kategória, szintaktikai kötéskényszerrel jön. Maga a topik tematikus fej (Hole 2014 értelmében) teszi a λ-absztrakciót kötelezővé. Tehát van egy olyan szintaktikai szabály, amely garantálja, hogy a topik alatt egy λ-absztraktor helyezkedik el. Továbbá pedig ha elfogadjuk azt a megkötést, hogy nem létezhet hamis (spurious) kötés (Heim–Kratzer 1998), akkor ebből következik, hogy a logikai formában, az esemény leírásában egy az absztraktor fölött elhelyezkedő topik-argumentum referensével azonos indexű változónak kell megjelennie. Pontosan ezt a mechanizmust javasolja Hole (2014) a német szabad datívuszok leírására.2

Összefoglalva: az intencionalitást az esemény szintjén, nem pedig propozicionális szinten írtuk le. Ez a topik tematikus fej grammatikailag kódolt kötéskényszerének felel meg. A topik szerep pedig magát az intencionális irányultságot fejezi ki. Elméletünk összhangban áll Brentano (1874) meglátásával, hogy az intencionalitás nem objektív kategória.

Végül egy pár lehetséges ellenérvre kell kitérnünk. Hiszen már a fent tárgyalt (20) példa jelzi, hogy nem mindig beszélhetünk nyilvánvalóan kötésről, a (29) alatti példák pedig olyan helyzetet illusztrálnak, amikor a delatívuszi argumentumnak nincs megfelelője az ige belső, azaz propozicionális argumentumában.