A tagadásról szóló legkorábbi értekezésekig visszanyúlva, általában két fő „típus” kerül megkülönböztetésre, amelyek azt az intuíciót tükrözik, hogy a tagadó operátornak különböző hatóköre lehet: tág vagy szűk. Arisztotelész (Katégoriák, Hermeneutika) megkülönböztette az „állítás-tagadást” (predicate denial) és a „kifejezés-tagadást” (term negation), a sztoikus iskola filozófusai „külső tagadásról” (external negation) és „belső tagadásról” (internal negation) beszélnek, Jespersen (1917) megkülönbözteti a „nexális tagadást” (nexal negation)1 és a „speciális tagadást” (special negation) és Klima (1964) különbséget tesz a „mondattagadás” (sentence negation) és a „mondatrésztagadás” (constituent negation) között. Ezek a fogalmak ugyan nem mind pontosan ugyanazt fedik, de a döntő szempont, ami összekapcsolja őket, az a tág és a szűk hatókörű tagadás megkülönböztetése. A jelenlegi szakirodalomban a tág hatókörű tagadást általában „mondattagadás” (vagy propozicionális tagadás, propositional negation) néven, a szűk hatókörű tagadást pedig „mondatrésztagadás” (constituent negation) néven említik. Ez utóbbi típus alá sorolják gyakran a toldalékos tagadást (pl. unhappy ’boldogtalan’) és az inherens tagadást (pl. deny ’tagad’). Bár ezek a típusok osztoznak abban a tulajdonságukban, hogy szűk hatókörük van, mégis úgy tekintjük, hogy a toldalékos és az inherens tagadás alapvetően más típusokat képviselnek.

 

 

A kompozíciós elemzéseknél, melyek egy logikai szemantikát feltételeznek, az operátor hatókörén egy vele szerkezeti kapcsolatban álló kifejezés szemantikai tartalmát értjük, amelyen az operátor a rá jellemző műveletet végrehajtja (l. pl. Szabolcsi 2012). A szintaxis–szemantika interfész „hagyományos” megközelítései ezt a kapcsolatot általában az LF-en belül és a k-vezérlés szempontjából ragadják meg. Elméletfüggetlenül, és a technikai részleteket leegyszerűsítve, a mondattagadás esetén ez a logikai tagadó operátornak a predikátum fölé való beszúrásához vezet, amely biztosítja a kívánt értelmezést.2 A mondattagadás olvasata így közvetlenül megragadható, és tükrözi a tagadás alapvető logikai-szemantikai funkcióját: a mondat polaritásának a megváltoztatását. Eszerint azok között a körülmények között, amelyek mellett az (1a) mondat igaz, a Pete kissed Kate in London ’Peti megcsókolta Katit Londonban’ mondat hamis. Vegyük most az (1b) példát. Az igazságfeltételek szempontjából az (1b) mondat ugyanazon feltételek mellett igaz, mint az egyszerű mondattagadás (1a). Az (1b) példa a mondatrésztagadás típusát szemlélteti, ahol a tagadás a mondat fókuszos összetevőjére vonatkozik. Az a kérdés, hogy a tagadás pontosan min operál, központi jelentőségű ebben a cikkben. Amellett érvelünk, hogy ennek a kérdésnek a megoldása a tagadás értelmezéshez való hozzájárulásának alaposabb elemzését igényli, figyelembe véve a mondat információszerkezetét is. Ezt a célt tükrözve, a következőkben a mondatrésztagadás típusára a „fókusztagadás” (focus negation) fogalmával utalunk (l. még pl. Beaver–Clark 2008; Fălăuş 2020)