Goro és Akiba (2004a,b) a klasszikus igazságérték-ítéleti feladat egy, a diszjunkció használatát pragmatikailag természetessé tévő – Goro (2017) által a feladat bizonytalansági módjának nevezett – módozatát használták japán óvodáskorú gyerekeket (n = 30; 3;7–6;3 év közöttiek; átlagéletkor: 5;4 év) és felnőtteket (n = 10) vizsgáló kísérletükben. Módszerüket az következőkben részletesen bemutatjuk, mivel egyrészt a diszjunktív tagadó mondatok elsajátítását vizsgáló későbbi empirikus munkák nagy része az ő kísérleti elrendezésükön alapszik, másrészt a jelen tanulmány 4. szakaszában bemutatott kísérlet kiindulópontját is az ő módszerük adta. A kísérlet két fázisból állt. Az első fázisban a gyerekek egy evőversenyt láttak, melyben állatok vettek részt. A versenyben minden állat megette a neki szánt tortát, de az, hogy a további két zöldséget (répa és paprika) elfogyasztották-e, állatonként változott. Ha az állat mindkét zöldséget megette, aranyérmet kapott. Ha csak az egyik zöldséget ette meg, akkor kék érmet, ha pedig egyik zöldséget sem ette meg, akkor egy fekete X-et kapott. Azt, hogy melyik állat hány zöldséget evett meg, a kísérletvezetők játszották el minden egyes állat esetében papírfigurák segítségével, az érmeket pedig a résztvevő gyerekek osztották ki az állatoknak. A tesztmondatok – melyek a kritikus kondíciókban diszjunktív tagadó formájúak voltak (pl. „A malac […] nem ette meg a répát vagy a paprikát”) – a kísérlet második fázisában az egyik kísérletvezető által életre keltett Béka báb szájából hangzottak el. Mivel Béka csak a kísérlet második fázisában vett részt, nem volt tanúja annak, hogy az állatok pontosan mit ettek meg, csak az állatok által kapott érmek alapján próbálta meg kitalálni azt. A gyerekek feladata az volt, hogy Béka mindegyik állattal kapcsolatos találgatásáról megmondják, hogy szerintük igaz vagy hamis volt-e.

A kísérlet két fázisra osztását, valamint Békának csak a második fázisban való szerepeltetését egy olyan kontextus megteremtése motiválta, melyben a diszjunkció pragmatikai megalapozottságát biztosító ún. ignorancia-implikatúra a gyerekek számára könnyedén megalkotható. Az ignorancia-implikatúrák akkor lépnek fel, amikor egy beszélő olyan mondatot mond ki, amelynek hallatán a kontextust is figyelembe véve a hallgató arra a következtetésre jut, hogy a beszélő nem ismeri a kimondott mondatnál logikailag erősebb állítás(ok) igazságát. A következő három mondat közül (8) és (9) logikailag erősebb, mint (7), hiszen (8) és (9) igazságából következik (7) igazsága. (7) értelmezésekor a hallgató azt feltételezi, hogy ha a beszélő tudta volna, hogy Gábor a vizet itta meg, akkor a (8) mondatot mondta volna, míg ha a beszélő tudta volna, hogy Gábor a teát itta meg, akkor pedig a (9) mondatot mondta volna. Ezek alapján a hallgató azt a következtetést vonja le, hogy a beszélő nem tudja, hogy a két logikailag erősebb állítás közül melyik igaz – csupán annyit tud, hogy a kettő közül legalább az egyik igaz.

A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy a japán felnőttek a TD értelmezést 100%-ban, az SZD olvasatot azonban csak a válaszaik 20%-ában fogadták el, ami a japán nyelvet a +PPE csoportba sorolja. A vizsgált japán gyerekek a felnőttektől eltérően a válaszaik mindössze 25%-ában érték el a TD értelmezést, míg az SZD értelmezéssel párosított tesztmondatokat a válaszaik 78%-ában fogadták el.

Jing és munkatársai (2005) mandarin gyerekek nyelvelsajátítását célzó kísérlete felnőtt kontrollcsoportjának tagjai (n = 10) maximális, 100%-os arányban fogadták el a TD olvasatot, ami így a szerzők szerint – Crain (2012)-vel összhangban – arra utal, hogy a mandarin is a +PPE nyelvek közé tartozik.1 A kísérletben részt vevő huszonegy négyéves gyerekből húsz ugyanakkor elutasította a TD olvasatot, ami Jing és munkatársai szerint az SZD olvasat elérésére utal. Gao és munkatársai (2018) hasonló, bár kevésbé markáns képet festenek a mandarinról: míg felnőtt kontrolljaik (n = 13) a válaszaik 70%-ában elfogadták a TD értelmezést, addig a vizsgált gyerekek (n = 30; 4;2–5;4 év közöttiek; átlagéletkor: 4;7 év) az esetek csak kevesebb mint 20%-ában tettek ugyanígy.

Geçkin és munkatársai (2016) a törökkel kapcsolatban is arra utaló eredményeket kaptak, hogy bár a török nyelv +PPE, a gyerekek mégis az SZD olvasatot érik el alapértelmezetten. Kísérletük releváns kondícióiban2 a török felnőttek (n = 26) a válaszaik 77%-ában elfogadták a TD értelmezést, míg az SZD értelmezést minden esetben elutasították (0% elfogadás), ami tipikus +PPE viselkedésre utal. A vizsgált török gyerekek (n = 26; 4;1–5;11 év közöttiek; átlagéletkor: 4;7 év) ezzel ellentétes eredményeket produkáltak: a TD értelmezést csupán 1%-ban, míg az SZD értelmezést 100%-ban fogadták el. Geçkin és munkatársai (2018) vizsgálata megerősíti a török felnőttek és gyerekek közötti különbséget, amennyiben előbbiek (n = 51) erős TD preferenciája (98,5% TD elfogadás) mellett utóbbiak (n = 26) számára határozottan az SZD értelmezés az alapértelmezett (86% SZD elfogadás vs. 13,5% TD elfogadás).

Az eddig bemutatott vizsgálatok nem csak a kapott eredményeket, hanem a kísérleti módszert tekintve is hasonlóak voltak, amennyiben mindegyik a Goro és Akiba (2004a,b) módosított igazságérték-ítéleti feladatán alapuló kísérleti elrendezést használta. Ezektől a kísérletektől eltérő módszerrel is hasonló mintázatot talált Verbuk (2006) az orosz nyelvben. Kísérlete képkiválasztásos módszert alkalmazott, melyben a résztvevők két képet láttak. Az egyik kép a TD, a másik az SZD olvasatot hordozta. A résztvevőknek az volt a feladata, hogy a diszjunktív tagadó tesztmondat elolvasása után rámutassanak a szituációt szerintük helyesen leíró képre. A vizsgálatában részt vevő orosz felnőttek (n = 6) minden esetben (100%) a TD értelmezést kódoló képet rendelték az elhangzott diszjunktív tagadó tesztmondatokhoz, megerősítve, hogy az orosz +PPE nyelv. A gyerekek (n = 21; 3;11–6;10 év közöttiek; átlagéletkor: 5;4 év) azonban alapértelmezetten az SZD olvasat szerint értelmezték a diszjunktív tagadó mondatokat: az esetek 79%-ában az SZD értelmezésnek megfelelő képet választották (a fennmaradó 21%-ban pedig a TD olvasatnak megfelelőt).

Goro (2004; 2007) amellett érvel, hogy a +PPE nyelvekben a gyerekek hatókör-értelmezésének éles eltérése a felnőttekétől a diszjunktív tagadó mondatok esetében a Crain, Ni és Conway-féle (1994) Szemantikai Részhalmaz Elv (SSP) következménye. Crain és munkatársai szerint a nyelvelsajátítás során logikailag potenciálisan kétértelmű mondatok értelmezésekor a gyerekek választhatják szisztematikusan a felnőtt beszélőkre jellemző olvasattól eltérő értelmezést mindaddig, amíg a választásukból fakadó nyelvi viselkedés az elérhető nyelvi adatok alapján pozitív bizonyítékokkal „korrigálható”, és ily módon később a gyerekeknek is az adott nyelv felnőtt beszélői számára elérhető olvasat válhat alapértelmezetté. Az SSP épp azért felel, hogy a gyerekek potenciális logikai kétértelműségek esetén követett stratégiája ne vezethessen olyan értelmezésekhez, melyek később pozitív bizonyítékok révén nem korrigálhatók.3

Ilyen nyelvelsajátítási zsákutca lehetőségét rejti magában minden olyan szituáció, amelyben az Univerzális Grammatika által megengedett két logikai értelmezés közül az egyik erősebb a másiknál. Az ilyen típusú potenciális kétértelműségek esetében definíció szerint az erősebb értelmezés igazságából következik a másik, gyengébb értelmezés igazsága. Halmazelméleti terminusokkal élve úgy fogalmazhatunk, hogy a logikailag erősebb interpretáció a mondatot olyan körülmények között teszi igazzá, mely körülmények halmaza valódi részhalmazát képezi azon körülmények halmazának, amely a másik, gyengébb értelmezés mellett teszi igazzá a mondatot – innen a Szemantikai Részhalmaz elnevezés. Nyelvelsajátítási szempontból az jelenti a kihívást, ha az adott elsajátítandó nyelvben (csak) az erősebb értelmezés elérhető a felnőtt beszélők számára. Ezekben az esetekben az egyetlen stratégia, melynek révén a gyerekek pozitív bizonyítékokra tehetnek szert az esetlegesen helytelenül megválasztott értelmezést illetően, az, ha kezdetben mindig a logikailag legerősebb értelmezést választják. A pozitív bizonyítékok szerepe azért kritikus, mert a szerzők azt feltételezik, hogy a gyerekeknek nem áll rendelkezésükre negatív információ – azaz nem kapnak kielégítő mennyiségű vagy rendszerességű információt – arról, hogy bizonyos logikailag potenciálisan kétértelmű mondatokhoz melyik értelmezés nem társítható.4 Amennyiben e feltételezésük helytálló, akkor a gyerekek csak pozitív bizonyítékokkal való szembesülés útján tudják szükség esetén felülírni a tévesen megválasztott értelmezést. Ebben az esetben kizárólag a logikailag legerősebb értelmezés kezdeti választásával nyílik lehetőségük arra, hogy amennyiben a felnőttnyelvben a logikailag gyengébb értelmezés az alapértelmezett, a pozitív bizonyítékokkal való szembesülés során az általuk kezdetben helytelenül elért erősebb értelmezést a felnőttnyelvben tapasztalt gyengébb értelmezésre cseréljék. Ha a gyerekek nem az SSP szerint járnának el, azaz kezdetben a logikailag gyengébb értelmezést vennék alapértelmezettnek egy olyan nyelvben, amelyben a felnőttek számára csak a logikailag erősebb értelmezés elérhető, a gyerekek csak – a feltételezés szerint nem elérhető – negatív bizonyítékok segítségével szembesülhetnének az általuk elért értelmezés helytelenségével.

Az SSP nem kizárólag azokat a nyelvelsajátítási problémákat szabályozza, melyek a diszjunktív tagadó mondatok két lehetséges értelmezése közötti választásból fakadnak, de az elv az ilyen típusú mondatok értelmezésének elsajátítása számára a TD és SZD logikai értelmezések közötti, fentebb már tárgyalt viszony okán közvetlenül releváns. Mint az 1. szakaszban láttuk (vö. (4)), egy diszjunktív tagadó mondat logikailag lehetséges két értelmezése közül az SZD értelmezés a logikailag erősebb, hiszen igazságából következik a TD értelmezés igazsága, míg ez fordított irányban nem áll fenn. Az SSP jóslata alapján tehát a nyelvelsajátítás korai szakaszában a gyerekeknek az SZD értelmezést kell alapértelmezetten elérniük. Az SSP tehát magyarázatot nyújt a fent bemutatott kezdeti kísérletekben talált mintázatra, miszerint az elsősorban a TD olvasatot engedélyező +PPE nyelveket elsajátító óvodáskorú gyerekek számára az SZD olvasat az alapértelmezett.5

Eddig olyan nyelvekre láttunk példákat, melyekben míg a felnőttek túlnyomórészt a TD olvasatot társítják a diszjunktív tagadó mondatokhoz, addig a gyerekek az SZD olvasatot érik el alapértelmezetten. Ezek a nyelvek megerősíteni látszanak az SSP jóslatát, miszerint a gyerekek potenciálisan kétértelmű mondatok értelmezésekor mindig a logikailag erősebb értelmezéseket részesítik előnyben a nyelvelsajátítás kezdeti fázisában. Pagliarini és munkatársai (2018) szintén Goro és Akiba (2004a,b) igazságérték-ítéleti feladatát használó kísérlete azonban az eddigiektől eltérő eredményekre jutott: a +PPE nyelvként számon tartott olaszt anyanyelvként elsajátító óvodáskorú gyerekek (n = 18; 4,10–5;7 év közöttiek; átlagéletkor: 5;3 év) az SZD (61% elfogadás) és a TD (54% elfogadás) értelmezéseket közel azonos mértékben érték el. Ez a mintázat számottevő mértékben eltér a korábbi kísérletekben tapasztaltaktól, és így az SSP által jósoltaktól. A szerzők e váratlan eredményeket egy blokkolási mechanizmus feltételezésével magyarázzák. Meglátásuk alapja az, hogy az olasz egy tagadó egyeztetéses nyelv, és ekként rendelkezik egy olyan nyelvtani konstrukcióval, amely szinonim a diszjunktív tagadó mondatok SZD értelmezésével. Ebben a szerkezetben a diszjunktív tagadó mondatok diszjunkció által mellérendelt szintagmáit a tagadás által engedélyezett né … né ’sem… sem…’ tagadó egyeztetéses korrelatív kötőszópár kapcsolja össze. A szerzők szerint így az olasz gyerekek számára az „egyik sem” értelmezést egyértelműen kifejező tagadó egyeztetéses konstrukció blokkolja a tagadás hatókörében lévő diszjunkció szűk hatókörű (SZD) értelmezését. Ez arra ösztökéli őket, hogy a diszjunktív tagadó mondatok esetében a diszjunkciót – a felnőttek értelmezéséhez hasonlóan – a tagadáshoz viszonyított tág (TD) hatókörrel értelmezzék.6

Amennyiben a blokkolási megközelítés helyes, akkor más tagadó egyeztetéses nyelvekben is az olasz gyerekekhez hasonló eredményekre számíthatunk. Pagliarini és munkatársai (2022) e predikció vizsgálatát végezték el átfogó nyelvközi vizsgálatuk során, melybe két további tagadó egyeztetéses +PPE nyelvet vontak be: a franciát és a magyart. Felnőttnyelvük +PPE státusza és a tagadó egyeztetéses konstrukció elérhetősége ellenére a vizsgálatba bevont francia és magyar gyerekek az SZD olvasatot magas arányban, a TD olvasatot pedig viszonylag alacsony arányban fogadták el. A francia gyerekek (n = 26; 4;4–6;10 év közöttiek, átlagéletkor: 5;3 év) SZD preferenciája az SZD értelmezés 70%-os és a TD értelmezés csupán 34%-os elfogadási arányában, a magyar gyerekeké (n = 27; 4;1–6;5 év közöttiek; átlagéletkor: 5;2 év) pedig az SZD olvasat 75%-os, míg a TD olvasat mindössze 25%-os elfogadásában érhető tetten. Ezek az eredmények közelebb állnak a japánt, a törököt, a mandarint, és az oroszt vizsgáló kísérletekben részt vevő gyerekektől származó mintázatokhoz, és ily módon ellentmondanak az olasz gyerekek viselkedését magyarázó blokkolási megközelítésnek, hiszen nem mutatják a tagadó egyeztetéses konstrukciók feltételezett blokkoló hatását. Az eredmények tükrében a szerzők a blokkoláson alapuló magyarázat egy kifinomultabb változatát javasolják, amely figyelembe veszi (i) a diszjunktív tagadó mondatok és az ilyen mondatok SZD olvasatát potenciálisan blokkoló alternatív formák közötti felszíni hasonlóság mértékét, valamint (ii) a szinonim, de morfoszintaktikailag különböző, versengő formák számát is. E kiegészítések segítségével a blokkoláson alapuló megközelítés meg tudja magyarázni a francia és a magyar, valamint az olasz gyerekek eredményei közötti eltérést: az olasz NEG … né … né ’nem … sem… sem…’ ill. a NEG … o ’nem… vagy …’ alakú mondatok minimálpárokat alkotnak, amennyiben az egyetlen különbség közöttük az, hogy a tagadó egyeztetéses konstrukcióban a né … né, a diszjunktív tagadó mondatban pedig az o kötőszó szerepel. A blokkolásalapú megközelítés kibővített változata szerint tehát, mivel a diszjunktív tagadó mondat és a potenciális blokkoló közötti felszíni különbség a lehető legkisebb, a két forma összehasonlítása könnyű a gyerekek számára. Továbbá nincs olyan további alternatív tagadó egyeztetéses forma, amely potenciális blokkolóként léphetne fel: a tagadó diszjunktív mondatokkal mindig csak egy tagadó egyeztetéses forma versenyez.

A franciában a diszjunktív tagadó mondatok SZD értelmezését potenciálisan blokkoló formák száma nagyobb, mint az olaszban. A blokkolásalapú megközelítés kibővített változata szerint így a francia gyerekek számára a blokkolási hatás gyengébb. A franciában ugyanis a tagadást két elem is kifejezheti egy mondaton belül: egy klitikum (ne), és egy határozói tagadószó (pas). A francia tagadó egyeztetéses kötőszópár (ni … ni) jelenlétében a ne és a pas megjelenése is opcionális, de a pas jelenléte, ill. hiánya eltérő értelmezéseket szül. Ha a pas nincs jelen, akkor a mondat a tagadó egyeztetésnek megfelelően az „egyik sem” értelmezést hordozza. Ha azonban a pas jelen van, akkor a mondat kétszeres tagadásként értelmezendő, azaz a „legalább az egyik” jelentést hordozza. A francia tagadó egyeztetéses rendszere tehát gazdagabb, mint az olaszé, hiszen a gyerekeknek figyelembe kell venniük a tagadó egyeztetéses kötőszópárral együtt megjelenő tagadószó(k) variációjából származó jelentéskülönbségeket is. A blokkolásalapú megközelítés szerint ebből a komplexitásból következhet az, hogy a gyerekek nem tudják az releváns versengő formák teljes halmazát megalkotni, így a blokkolás nem, vagy csak kisebb valószínűséggel megy végbe.

Hasonlóképpen a magyar tagadó egyeztetéses szerkezetben megjelenő korrelatív kötőszópár (sem … sem) elfordulása is jóval komplexebb szintaktikai variációt mutat, mint az olaszban. Az egyik magyar szerkezet esetében a sem kötőszó megelőzi az általa koordinált NP-t. Az ilyen mondatokban a sem … sem, függetlenül attól, hogy az ige előtt vagy az ige után áll-e, kötelezően a mondattagadást kifejező elemmel (nem) együtt jelenik meg (l. (10) és (11)). Amikor azonban a sem követi az általa koordinált NP-t (l. (12) és (13)), a mondattagadást kifejező elem csak akkor van jelen, ha a sem … sem által koordinált kifejezések az ige után helyezkednek el, l. (12). A rendszer komplexitását tovább növeli az és mellérendelő kötőszó, melynek felszíni megjelenése kötelező akkor, amikor a sem kötőszók követik (l. (12) és (13)), viszont nem lehet jelen akkor, amikor a sem kötőszók megelőzik az általuk koordinált NP-t, mint (10)-ben és (11)-ben.

A fenti, Geçkin és munkatársai (2016; 2018) török felnőttekkel és gyerekekkel végzett kísérleteit bemutató bekezdés rávilágított, hogy az SSP-nek megfelelően a török gyerekek a diszjunktív tagadó mondatok SZD értelmezését érik el alapértelmezetten annak ellenére, hogy a török felnőttnyelv +PPE. Arról azonban idáig nem tettünk említést, hogy bár a bemutatott török eredmények az SSP jóslatának megfelelnek, a blokkolásalapú megközelítést kihívás elé állítják, ugyanis a török is tagadó egyeztetéses nyelv, így azt várnánk, hogy az olasz gyerekekhez hasonlóan a török gyerekek is magas arányban fogadják el a TD értelmezést. A Geçkin és munkatársai által végzett két kísérlet eredményei azonban a gyerekek ezzel ellentétes preferenciáját mutatták, amennyiben a válaszaik csupán 1%-ában, ill. 13%-ában fogadták el a TD értelmezést. Azonban a blokkolásalapú megközelítés kibővített változata két kritériumának figyelembevételével – miszerint a blokkolás csak akkor megy végbe magas valószínűséggel, ha csak minimális számú és a diszjunktív tagadó mondatokhoz szerkezetileg is hasonló forma verseng ugyanazon értelmezés kifejezéséért – a török adatok is megmagyarázhatóvá válnak. A török tagadó egyeztetéses rendszer a magyartól eltérő módon ugyan, de szintén hibrid jellegű, amennyiben a negatív elemek mindig a tagadószóval együtt jelennek meg, míg a tagadó egyeztetéses ne … ne kötőszópár mellett a tagadószó jelenléte opcionális. Ráadásul, ha a ne … ne kötőszópár a tagadószóval együtt jelenik meg, a mondat kétértelmű: hordozhatja a tagadó egyeztetésből fakadó „egyik sem” jelentést, de rendelkezik egy olyan kétszeres tagadásos olvasattal is, mely az „egyik sem” értelmezés tagadásának eredményeként a „legalább egyik” jelentést hordozza.7

A tagadó egyeztetés rendszere nyelvspecifikus vonásainak figyelembevételével a blokkolásalapú megközelítés tehát képes megmagyarázni mind az olasz gyerekeknek a korábbi kísérletekben találthoz képest felnőttszerűbb eredményeit, mind a tagadó egyeztetéses nyelvek közötti, előzetesen önmagában a blokkolás mechanizmusának feltételezése alapján nem várt különbségeket. Néhány további kísérleti eredmény azonban kihívás elé állítja a blokkolásalapú megközelítést, még e kibővített formájában is. Az egyik ilyen eredmény a katalánból származik. A katalán tagadó egyeztetéses rendszere a blokkolásalapú megközelítés kritériumai szerint komplexitásban megegyezik az olasz tagadó egyeztetéses rendszerrel, így az olasz gyerekeknél tapasztalt erős blokkolási hatást várunk a katalán gyerekek esetében is. Pagliarini és munkatársai (2021) katalán gyerekeket (n = 30; 4;6–6;1 év közöttiek, átlagéletkor: 5;4 év) vizsgáló kísérletének eredményei azonban – a szerzők értékelése szerint – csak részben felelnek meg ennek a várakozásnak: a vizsgált katalán gyerekek a válaszaik 43%ában fogadták el a TD értelmezést, ami nem éri el az olasz gyerekek 54%-os TD elfogadását.

Egy másik már tárgyalt nyelv eredményei is problematikusak a blokkolásalapú megközelítés számára. Az orosz ugyan tagadó egyeztetéses nyelv, de tagadó egyeztetéses rendszerének komplexitása minimális, hasonló az olaszéhoz és a katalánéhoz.8 Az olasz eredmények alapján tehát azt várnánk, hogy az orosz gyerekek is magas arányban elfogadják a TD értelmezést. Verbuk (2006) képválasztásos feladatában azonban ezzel ellentétesen az orosz gyerekek az esetek 79%-ában az SZD értelmezést kódoló képet választották. Az eredmények ellentmondásossága annak ellenére is figyelemre méltó és magyarázandó, hogy míg Verbuk (2006) kísérlete a már említett képválasztásos feladatot tartalmazta, addig Pagliarini és munkatársai (2018), Pagliarini és munkatársai (2021), valamint Pagliarini és munkatársai (2022) mind igazságérték-ítéleti feladatot használtak. Shimada és Goro (2021) kísérletsorozatának első kísérlete további kétségeket ébreszt a tekintetben, hogy a blokkolási mechanizmus milyen mértékben felelhet az egyes kísérleti eredmények közötti különbségekért. A +PPE japán nyelv elsajátítási mintázatait tanulmányozó szerzők a Goro és Akiba (2004a,b) fent már bemutatott kísérletében használttal megegyező módszerrel vizsgáltak japán óvodáskorú gyerekeket (n = 15; 4;8–5;11 év közöttiek, átlagéletkor: 5;3 év). Vizsgálatukban a gyerekek az esetek 47%-ában elfogadták a TD értelmezést, ami markáns eltérést mutat a Goro és Akiba (2004a,b) által közölt 25%-os TD elfogadási arányhoz képest. Ezt a különbséget nyilvánvalóan nem lehet összefüggésbe hozni sem a japán tagadó egyeztetéses rendszer komplexitásával (vö. Watanabe 2004), sem az alternatív formák közötti felszíni párhuzamossággal, hiszen e tényezők a két kísérletben azonosak.9

Bár az eddigi szakirodalom a blokkolás hatását csak +PPE nyelvekben vizsgálta, valójában a blokkolásalapú megközelítés csak a tagadó egyeztetéses rendszer meglétéhez köti a blokkolási mechanizmus aktiválódását, a nyelvek +/−PPE státuszával kapcsolatban semmilyen megszorítást nem fogalmaz meg. Azaz egy −PPE tagadó egyeztetéses nyelv esetében is azt várjuk, hogy a gyerekek az SSP miatt először az SZD értelmezést érik el alapértelmezetten, majd a tagadó egyeztetéses alternatív forma elérhetősége miatt – amennyiben a tagadó egyeztetéses rendszer komplexitása alacsony, és így blokkoló hatása érvényesül – az SZD olvasatok elfogadási aránya jelentősen lecsökken, és ezzel párhozamosan a TD értelmezés elfogadási aránya jelentősen megnő. Tsakali és munkatársai (2022) a −PPE és tagadó egyeztetéses görögöt vizsgáló, képválasztásos kísérletének eredményei azonban ettől eltérő mintázatot mutatnak. A görög tagadó egyeztetéses rendszer komplexitása megegyezik az olaszéval, így azt várjuk, hogy a görög gyerekeknél is megfigyelhető legyen a blokkoló hatás, ami a TD értelmezésnek az olasz gyerekek eredményeihez hasonló mértékű elfogadásában nyilvánulna meg. Ezzel szemben azonban a 3–5 éves görög gyerekek (n = 16, átlagéletkor: 4;6 év) a válaszaik mindössze 20%-ában fogadták el a TD értelmezést, így elmondható, hogy a várt mintázat nem figyelhető meg.

Az eddigieket összegezve azt mondhatjuk, hogy akár a +PPI nyelvek halmazát, akár a tagadó egyeztetéses nyelveket, akár csak a tagadó egyeztetéses +PPI nyelveket tekintjük, olyan variációt látunk az óvodáskorú gyermekek mondatértelmezési arányaiban, amelyet sem az SSP önállóan, sem az azt – az adott nyelv tagadó egyeztetéses rendszerének komplexitását is figyelembe vevő – blokkolási mechanizmussal kiegészítő megközelítés nem képes magyarázni. Mindez önmagában természetesen nem cáfolja sem az SSP-t, sem pedig a tagadó egyeztetés általi blokkoló hatás hipotézisét, ugyanakkor azt valószínűsíti, hogy a kísérletes eredmények közötti különbségek mögött legalább egy további, az értelmezésekre potenciálisan jelentős hatást gyakorló tényező húzódhat meg. Hogy ez a tényező nem feltétlenül nyelvek közötti különbségben keresendő, arra legélesebben a japánon belüli – a japánban ugyanazzal a módszerrel végzett kísérletek eredményei közötti – számottevő eltérés világít rá.

Dolgozatunk azt a kérdést veti fel, hogy lehetséges-e, hogy ez a látens változó a mondatok prozódiai megvalósulásában keresendő. E kérdés hátterét a következő részben mutatjuk be.