Az is előfordul, hogy nincsenek igei vagy főnévi ragozási paradigmák az adott nyelvben, és a szavaknak általában több szófajra is jellemző kombinatorikus tulajdonságai vannak (pl. mandarin kínai). Ennélfogva a szófajok mint nyelvek közötti összehasonlítás alapjául szolgáló kategóriák heves nyelvészeti viták kereszttüzében állnak, l. a téma egy újabb összefoglalását Alfieri et al. (2021)-ben. Ezért röviden vázolom a főnévvel mint szófajjal kapcsolatos azon problémákat, amelyek lényegesek az egész tanulmány mondanivalója és felépítése szempontjából is.

A nyelvtipológiai kutatások egyik klasszikus alapkérdése az, hogy a különböző nyelvekben a különböző szintaktikai kategóriákba tartozó kifejezések hogyan (milyen sorrendben) kombinálódhatnak (Greenberg 1966). Közismert, hogy a nyelvek egyfajta tipológiai osztályozása éppen azon a háttérfeltevésen alapul, hogy minden nyelvben létezik alany (S), ige (V) és tárgy (O), és ezeknek a kanonikus sorrendje jellemző egy adott nyelvre, vagy akár egy adott nyelvcsaládra is. Ez a főnév mint univerzális nyelvi kategória létezése szempontjából azért lényeges, mert ha az alany és a tárgy (valamint az ige) sorrendje nyelvtipológiai szempontból releváns, akkor az is feltételezhető, hogy az emberi nyelveknek legalábbis a többsége különbséget tud tenni az elsősorban argumentum-szerepű főnevek (főnévi kifejezések), és az alapvetően predikátum-szerűen viselkedő igék között. Pontos, minden nyelvre érvényes és minden szakember által elfogadhatónak tartott definíciókat azonban nem sikerült megfogalmazni, és ez nem véletlen: éppen a nyelvtipológiai kutatásokba bevont egyre több nyelv vizsgálata vezetett oda, hogy nem alakulhatott ki egységes álláspont a tekintetben, hogy lehet-e, érdemes-e feltételezni olyan fölöttes szófaji-mondattani kategóriákat, amelyeknek a terminusaiban a nyelvek megbízhatóan egybevethetők (Alfieri et al. 2021).

A nyelvtipológiai kutatásokban a szemantikai vizsgálódások kezdetben vagy egyáltalán nem játszottak szerepet, vagy pedig csak a lexikális jelentések vizsgálatára koncentrálódtak. Ezzel kapcsolatban is elmondható, hogy az egyre több nyelv megismerése oda vezetett, hogy a lexikális jelentésekről is nehezen mondható bármi univerzális érvényű (von Fintel–Matthewson 2008). Kezdetben a formális szemantikai kutatásokban sem játszottak jelentős szerepet nyelvtipológiai szempontok, de ahogy egyre szaporodtak a formális szemantikai vizsgálódásokba bevont nyelvek, egyre inkább felmerült ezek egybevetésének az igénye. Az univerzális szemantikai tulajdonságok és nyelvspecifikus szemantikai paraméterek megállapítására vonatkozó tanulmányok megjelenése (Chierchia 1998; Bach–Chao 2009; von Fintel–Matthewson 2008) az újabb szemantikai kutatások egyik legjelentősebb fejlődési irányának tekinthető (Dayal 2022).

A szemantikai szempontok lexikális szemantikai vizsgálódásokon túlmutató érvényesítése a nyelvtipológiai kutatásokban abban is megmutatkozik, hogy a disztribúciós alapon univerzálisan nem meghatározható szintaktikai-szófaji egységek (főnév, ige, melléknév stb.) nyelvektől független, komplex meghatározásában szemantikai és pragmatikai fogalmak játsszák a fő szerepet (Haspelmath 2012). A formális szemantikába bevont nyelvtipológiai szempontok pedig általában úgy érvényesülnek, hogy a nyelvi kifejezésekhez tartozó interpretációs mechanizmusokban keresik a kutatók azt, hogy mi tekinthető univerzálisnak, és mi változhat nyelvenként (l. Chierchia 1998; 2010; 2021; Dayal 2022).