Tentatív tézisem szerint a jelenség mozgatórugója a gazdaságosság elve (economy principle). A szintaktikai műveletek költségesek; ezért, ha egy igét nagyon gyakran használunk képességmodalitás-operátor hatókörében, gazdaságosabb lehet inkább már a lexikonba belekódolni ezt a modalitást, mintsem mindig a szintaxisban fáradni vele egy modalitást kifejező szuffixum vagy segédige segítségével.

Ennek a lexikai megoldásnak természetesen éppen az a hátránya, ami az előnye is: a képességmodalitás elválaszthatatlanul hozzá van fűzve bizonyos igékhez: ha mi a lát igét akarjuk beilleszteni egy mondatba, kénytelenek vagyunk a modalitást is vinni (’képes látni’). Ez két esetben jelenthet problémát. Egyrészt, mi történik akkor, ha nem akarjuk a képességet állítani (’hogy x képes látni’), hanem csak és kizárólag az aktualitást szeretnénk állítani (’hogy x lát’)? Ezt sajnos a modalitás lexikai beégetettsége miatt nem tudjuk megtenni. Vegyük azonban észre, hogy ez valójában nem probléma: ha valaki ’lát’ (vagy ’autót szerel’, vagy ’sakkozik’), abból logikailag következik, hogy ’képes látni’ (vagy ’képes autót szerelni’, vagy ’képes sakkozni’). Vagyis ha kimondjuk, hogy ’x lát’, abból logikailag mindenképpen következik, hogy ’x képes látni’, vagyis nem állhat elő valójában olyan helyzet, hogy a képességmodalitás lexikai specifikáltsága olyasmi kimondására kényszerítene minket, ami nem helytálló. Amire viszont rákényszerülünk, az a redundancia, hiszen kényszerűek vagyunk explicit módon kimondani valamit, ami egyébként logikailag is következne.

Másrészt viszont: a fenti konfiguráció mellett sohasem tudjuk közvetlenül azt állítani, hogy ’x lát’, csak azt, hogy ’x képes látni’. Általánosságban ez végzetes probléma lenne: ha pl. a sakkozik ige is ilyen gazdag, modalizált lexikai szemantikával rendelkezne (’képes sakkozni’), akkor valóban csak azt tudnánk állítani, hogy ’x képes sakkozni’, és az ’x sakkozik’ predikátum kimondhatatlan, állíthatatlan lenne (ineffability). Ez természetesen drasztikusan csökkentené a nyelv kifejezőképességét, gyakorlatilag használhatatlanná téve a nyelvet.

Elképzelhető-e azonban olyan igetípus vagy igeosztály, ahol ez a második probléma mégsem annyira végzetes? Egy esetben igen: olyan igék esetén, ahol a képes p-ből logikailag következik p. Ilyenkor az ineffabilitási probléma bár fennáll, de mégsem végzetes: bár a beszélő csak képes p-t tud mondani, de bízhat abban, hogy a hallgató végigfuttatja a logikai következtetést, és így a p-t is hozzáadja a beszélgetésben résztvevők által közösen igaznak tartott kijelentések halmazához (common ground), a beszélő szándéka szerint. Nem véletlen tehát, hogy a magyarban éppen az önkéntelen érzékelést, (fel)ismerést és fizikai diszpozíciót kifejező igéknél tapasztalható ez a jelenség, hiszen ezeknél, ahogy láttuk, képes p-ből valóban logikailag következik p.

Felmerülhet még a kérdés, hogy ha ez a lexikális stratégia gazdaságosabb, miért nem követi minden nyelv ezt a stratégiát? Ezzel kapcsolatban érdemes megfontolni azt, hogy ez a stratégia, bár bizonyos szempontból takarékos, jár extra költségekkel is. Megtakarítás, hogy nem szükséges egy modális segédigét beilleszteni és mozgatni. Ugyanakkor extra költség (i) a redundancia (tehát hogy a modalitást akkor is explicit módon állítanunk kell, amikor amúgy csak az aktualitást szeretnénk állítani) és (ii) a logikai következtetés állandó végigfuttatása (tehát hogy a hallgatónak kell a modalizált állításból következő nem-modális állítást logikailag kikövetkeztetni).

Összességében tehát a lexikális stratégiát alkalmazva a szintaxist tehermentesítjük, ugyanakkor viszont nagyobb feladat hárul a lexikonra (modalitás lexikai specifikálása) és a szemantikára (logikai következtetések kiszámolása). Másrészt a lexikális stratégia tehermentesíti a beszélőt (nem kell a szintaxisban modális segédigét vagy szuffixumot beilleszteni és mozgatni), ugyanakkor jobban megterheli a hallgatót (a modális → aktuális következtetést neki kell mindig „kiszámolnia”). Vagyis nincsen arról szó, hogy a lexikális stratégia a szintaktikai stratégiánál általánosan gazdaságosabb lenne: inkább kétfajta eltérő munkamegosztásról beszélhetünk az egyes nyelvi modulok, ill. a beszélő és a hallgató között. Bár ebben a cikkben nem kívánok kifejezetten elköteleződni egyik elméleti iskola mellett sem, a fenti tárgyalásmódban egy implicit lexikalista felfogást követtem, amennyiben azt feltételeztem, hogy a lexikon a morfológiától és a szintaxistól egyértelműen elkülöníthető modul, amelyben ráadásul olyan összetett elemek is előfordulhatnak, mint a deskriptív jelentés mellett a modalitást is kötelezően tartalmazó igék. Ahogy az egyik bírálóm rámutatott, az általam vizsgált adatok alighanem modellezhetőek a szétosztott morfológia (Distributed Morphology, Halle–Marantz 1993) elméleti keretein belül is. Ez esetben némileg leegyszerűsítve azt feltételezhetjük, hogy a modalitás exponense minden esetben a morfoszintaxisban jelenik meg, viszont az általunk vizsgált igék esetén valamely okból fonológiailag egy néma elemként valósul meg. Egy ilyen megközelítésnek lennének előnyei: könnyen tudná például kezelni azt a megfigyelést, hogy bizonyos, emfatikus környezetekben a tud segédige hangzó módon is megjelenik. Ugyanakkor felvetődhet a kérdés, hogy ha ezek a mondatok valóban néma, de szintaktikailag aktív segédigét tartalmaznak, akkor a főige miért nem infinitívuszi alakban jelenik meg? Terjedelmi korlátok miatt a disztribúciós morfológiai megközelítés megvalósíthatóságának az elemzését későbbre kell hagynunk.