Az RRG (Foley–Van Valin 1984; Van Valin–LaPolla 1997; Van Valin 2005; 2023) egy felszíni szerkezetre orientált nyelvelmélet, amelyet erős tipológiai és elméleti szempontok figyelembevételével dolgoztak ki. Az elmélet egyik fő célja a természetes nyelvek univerzális jellemzőinek és az egyes nyelvek sajátosságainak az együttes és explicit megragadása. Az RRG elméleti kerete és reprezentációs architektúrája megfelelő eszközöket biztosít a természetes nyelvi tagadás fent javasolt kétszintű elemzéséhez. Az RRG általános szerkezete (1. ábra) moduláris, különböző reprezentációs szintekkel, amelyeket a megfelelő „projekciók” (Projections) alkotnak. A reprezentációs szintek között definiált kapcsolatok modellezik a határterületeket (interfészeket).

 

 

Az RRG elmélete a szintaktikai reprezentációban az univerzális fogalmakat az állítmány-argumentum viszony szempontjából, a nyelvspecifikus tulajdonságokat pedig különböző speciális szintaktikai pozíciók tekintetében ragadja meg. A szintaktikai reprezentációt két, egymással szorosan összefüggő projekcióban adja meg, az „összetevős projekcióban” (Constituent Projection) és az „operátorprojekcióban” (Operator Projection). A mondatszerkezet univerzális tulajdonságait a (tag)mondat „réteges szerkezete” (layered structure of the clause) ábrázolja (2. ábra), ami két alapvető ellentéten alapul: a predikatív és nem-predikatív elemek közötti, valamint a nem-predikatív elemeken belül az argumentumok és nem-argumentumok közötti ellentéten. A NUCLEUS rétege tartalmazza a predikatív elemet, a CORE réteg a NUCLEUS-t az argumentumaival, a CLAUSE réteg pedig a CORE rétegét és a periféria (PERIPHERY) elemeket, a predikátum nem-argumentum összetevőit.

 

A szemantikai információt az úgynevezett „logikai struktúrák” ábrázolják (6),3 amelyek a predikátumok Vendler (1967) szerinti osztályozásán alapulnak, és Dowty (1979) dekompozíciós rendszerére épülnek.4

 

 

A nyelvtani modell középpontjában a szintaktikai és a szemantikai reprezentáció közötti kétirányú „összekötő algoritmus” (Linking Algorithm) áll, amely mind a nyelvi produkciót, mind a nyelvi feldolgozást modellezi (l. pl. Van Valin 2005; 2006). Az „összekötő algoritmus” kétirányú: az egyik irányban a szintaktikai reprezentációt a szemantikai reprezentációhoz köti, a másik irányban a szemantikai reprezentációt a szintaktikai reprezentációhoz. Az „összekötő algoritmust” különböző univerzális alapelvek és megszorítások vezérlik (l. Van Valin 2005, 5.1. fejezet). A 3. ábra az „összekötő algoritmus” (erősen) leegyszerűsített példáit szemlélteti a szemantikától a szintaxis felé. A szemantikai reprezentációban először a szemantikai makroszerepek (ACTOR, UNDERGOER; Van Valin 1999)5 kerülnek meghatározásra az Actor-Undergoer Hierarchia alapján (Van Valin 2005, 126).6 Ezután az argumentumok morfoszintaktikai kódolása kerül kiválasztásra: először a kitüntetett szintaktikai argument (PSA; pivileged syntactic argument)7 kerül kiválasztásra, ezután az argumentumokhoz a megfelelő esetek és adpozíciók, a főigéhez és segédigéhez pedig a megfelelő egyeztetés jelölése kerül hozzárendelésre. Legvégül a szemantikai argumentumoknak a szintaktikai pozíciókhoz való hozzárendelése köti össze a szemantikai és a szintaktikai reprezentációt.