Ahogy korábban említettem, hasonló vita található a szakirodalomban a retorikai kérdésekről, ugyanis az adverzatív kérdésekhez hasonlóan azok is rendelkeznek mind kérdésekre, mind állításokra jellemző tulajdonságokkal. Caponigro és Sprouse (2007) kifejtik, hogy milyen formai és jelentéstani jegyek alapján tartják a retorikai kérdéseket kérdő beszédaktust megvalósító megnyilatkozástípusnak, ezek pedig főleg formai jegyek (kérdő morfológia/szórend, beágyazhatóság, több kérdőszó lehetősége, megválaszolhatóság: ezeket itt nem mutatom be), és bár nem mindegyik tulajdonság tesztelhető adverzatív kérdéseken, azon tesztek alapján, melyek alkalmazhatók, Cheung (2009) arra a következtetésre jut, hogy az adverzatív kérdések is alapvetően kérdések. Ezen szerzők konklúzióján túl még az szól amellett, hogy az itt tárgyalt megnyilatkozástípust kérdésnek tartsuk, hogy az elméleti keret, melyet a következő részben mutatok be, nem kényszerít választásra állítás és kérdés közt, ugyanis az a kifejezés jelölete mellett a beszélő elköteleződéseit is számontartja. Tehát ha egy kifejezés morfoszintaktikailag kérdő mondat, azt bátran tekinthetjük kérdésnek, akkor is, ha a beszélő egyúttal egy adott propozíció igazsága mellett kötelezi el magát. A következő részben bemutatandó inkvizitív szemantikai keret ezért épp megfelel az olyan„hibrid” megnyilatkozástípusok jelentésének modellezésére, mint a deklaratív kérdések (declarative questions vagy rising declaratives, l. Gunlogson 2003, magyarra vonatkozóan pedig Gyuris 2019; Kiss 2022), a retorikai kérdések vagy az adverzatív kérdések.